Az IAM, de különösen frontembere, hősünk, Philippe Fragione (ismertebb nevén Akhenaton) mára éppúgy a francia kultúra részévé vált, mint Edith Piaf vagy Yves Montand. Ahogy a nagyon mélyről induló Piaf vagy a kommunista meggyőződését sokáig megőrző Montand, úgy főszereplőnk sem tipikus jelenség.

Fragione se nem arab, se nem fekete (ahogy egy becsületes rappertől várnák), hanem nápolyi származású olasz bevándorlók 1968-ban született gyermeke. Hogy tovább menjünk, még csak nem is igazi „banlieusard” (külvárosi srác), bár a nem éppen villanegyedéről híres marseille-i XIII. kerületben született. Szóval Fragione egy tipikus alsó középosztálybeli családban látta meg a napvilágot. Édesanyja egyedül nevelte, édesapja „tovább emgirált” az Egyesült Államokba.

Az apja meghívására a nyolcvanas évek második felében New Yorkba érkező Fragione testközelből, ráadásul az új műfaj keleti parti szülővárosából figyelhette a rap első lépéseit. A kialakuló műfaj ősapáival együtt „bandázva”, a rap egyik korai nagyjától, MC Searchtől kapta a Chill becenevet, ahogy barátai máig nevezik. Most megjelent önéletrajzi interjúkötetében – maga ez a tény is sokat elmond jelentőségéről – elmeséli, hogy egyszer még géppisztolyokkal vívott bandaháborúnak is tanúja volt... Egyébként a tanulmányait sem hanyagolta el, diplomát szerzett biológiából.

A rap iránt már végérvényesen elkötelezett Fragione 1989-ben tért haza Marseille-be, ahol azonnal zenekart szervezett maga köré és megalakult az első francia rapzenekar, az IAM. Miért IAM? Ahogy Fragione meséli: „Az Egyesült Államokban láttuk a hatvanas évek amerikai polgárjogi küzdelmének a plakátjait: „I am a man”, hát mi is létezni akartunk, mint emberek és mint művészek, ezért lett a zenekar neve IAM”. Azóta persze már tovább színezték a dolgot: az IAM, lehet Indépendantistes Autonomes Marseillais (marseille-i autonóm függetlenségiek), vagy éppen Invasion arrivée du Mars(aille), azaz a Marsról (vagy Marseille-ből) jövő invázió...

Fragione az Akhenaton nevet választotta művésznevéül. A magyar környezetben Ekhnatonként ismert fáraó a rapper számára a régivel való leszámolást, a progressziót, a fennállónak való ellenszegülést és az egyistenhitet jelentette. A mélyen megélt egyistenhitet, hiszen Akhenaton egy marokkói lánnyal 1993-ban kötött házasságakor felvette az iszlám vallást, és máig hívőként él (az iszlám neve Abdel Hakim). Az első, komoly sikert elérő albumot, a kazettán kiadott Le Conceptet 1991-ben követi a „De la planete Mars”, amely már országos ismertséget hoz az együttesnek. Az 1993-as „Je danse la Mia”-val futnak be végleg.

Ahogy ilyenkor lenni szokott a semmiből indult zenekarok esetében, egy időre az utak szétválnak (de az IAM mindig újra összeáll és ma is aktív): Akhenaton első szólóalbuma – melyet a család származási helyén, Nápolyban vesznek fel –már teljesen a saját keze nyomát viseli: keverednek benne a személyes élmények a kőkemény társadalombírálattal. Utóbbi gondot is okoz, egy jobboldali politikus „erőszakra való buzdítás” miatt feljelenti, erről szól a már IAM-keretben felvett Dangereux című szám, melyet igen nyers – ami persze meg is „öli” a rappet – fordításban idézünk:

„Ha egy nap azt mondják nekem, hogy csak azért nyilvántartásba vesznek, mert elmondom a véleményemet / Beszélek tabunak tartott dolgokról, papírra vetem, amit látok magam körül / Azt hittem, hogy egy szabad országban élek, de megértettem, hogy a nem békés szellemek nem kívánatosak / de nem érdekel, hogy egy birka legyek a nyájból, hogy becsukjam a szememet és hátat fordítsak / Bezárnak egy szerepbe és már magam is úgy érzem, hogy a társadalom lázadója vagyok / Egy hipokrita társadalomé, ahol vannak, akiknek anynyi hatalmuk van, annyira büntethetetlennek érzik magukat, hogy köphetnek a történelemre / Ez a sötét kép, mely arra kényszerít, hogy vállaljam a kockázatot, hogy szabadon gondolkodjam, hogy újságíróvá, leleplezővé, törvényen kívülivé, szóvivővé váljak.”

Az IAM, majd Akhenaton szólóalbumai mindig komoly eseményt jelentettek a francia zenei életben. A 2001-es „Sol invictus” albuma, úgy hisszük, a legjobb francia raplemez. Akhenaton közreműködött a Franciaországban klasszikusnak számító, a külvárosi fi atalok életét bemutató – Gyűlölet című film zenéjében, amelyet az egyébként magyar származású Matthieu Kassovitz rendezett. Később a fiatal tehetségeket felkarolandó, kiadót is alapított a rapper, és ő írta a Taxi című Luc Besson-film zenéjét. Sőt, filmet is forgatott, természetesen Marsaille-ben.

Franciaországban szokás mondani: itt minden politika. Bizony így van ez még a zenével is: a jobbosoknak ott van a Sarkozy-jóbarát Johnny Hallyday, a balosoknak meg mondjuk a „bon vieux” Renaud... Nem csodálkozhatunk tehát, ha Akhenaton egyszerre vált szóvivőjévé egy szubkultúrának, a francia rapnek, egy városnak, Marseille-nek és egy társadalmi csoportnak, a külvárosok fiataljainak, akiknek eddig nem volt szavuk a közéletben.

A frissen megjelent életrajzi kötetről a külvárosok ellenkultúrájával finoman szólva sem bensőséges kapcsolatot ápoló Le Figaro is kritikát közölt, de mások is megállapították: rapperünk véleménye nem mindig mentes a demagógiától. De még így sem érdektelen, amit Akhenaton mond különböző társadalmi kérdésekről, hiszen sokan figyelnek a szavára.

Sarkozy, az iszlám megbélyegzése, a „nemzeti identitásról” szóló viták? Akhenaton így fakad ki: „Manapság őszintén szólva nehezen viselem az országomat, de ez éppen azért van, mert szeretem. Ezek az emberek állandóan Franciaország nimbuszáról beszélnek, de éppen ők azok, akik bepiszkítják.”

Pártpolitika, választások? Akhenaton mindig felemelte a szavát – különösen a 2005-ös lázadások után –, hogy a külvárosi fiatalok feliratkozzanak a választási listákra (ez Franciaországban nem automatikus), és ő is rendszeres szavazó: „többször a Szocialista Párt, néha érvénytelen, mostanában inkább a zöldek, Chirac egyszer”.

Az iszlám és a rap? „Engem a spiritualitás érdekel a vallásban, nem az ebből fakadó társadalmi vagy politikai intézmények. Lehet egyszerre megkérdőjelezni a rendszert, amiben élünk, és szeretni Istent és az embert. Az is igaz, hogy amikor én áttértem a kilencvenes évek elején, nem voltunk ennyire célkeresztben és a külvárosokban jelen levő iszlám is más volt.”

A burkaügy? Akhneton szerint a közterületen való tiltás érthető, de felhívja a figyelmet, hogy a burka nem vallásos jelkép, hanem egy tradicionális öltözet, így a magánéletben való megbélyegzése érthetetlen.

A rap szerepe a francia társadalomban? „A rap, mely valaha nyitott volt, kreatív, kritikus a fennálló társadalommal, épp ellenkezőjévé vált annak, amiért mi harcoltunk: egy előre elkészített valamivé vált, mely ma már leginkább a jobboldal vagy egyenesen a szélsőjobboldal értékeinek szószólója”. Igen, a francia rap „amerikanizálódásáról”, kommercializálódásáról beszél, arról, hogy ez a valaha a külvárosok hangjának számító műfaj a macsókról, a szexizmusról, a nagy autókról, a szervezett bűnözés dicsőítéséről, szóval a pénzről kezd szólni. Ahogy ő mondja: „sokaknak ma már számok vannak a fejében, nem szavak”.

Egyébként – túl azon, hogy politikailag igen tudatos emberről van szó -, Akhenaton maga sem tartozik a „csillogó-villogó” rapperek közé:

– Van egy Peugeot 307-esem, mint egy állami funkcinak. Ékszert nem nagyon hordok, de látnád, mi van a szekrényemben... a ruhák a szenvedélyem, egy szekrényemből fel tudnál öltöztetni két tucat embert.

Legkedvesebb hobbija, ahogy egy igazi marseille-ihez illik, persze a foci, több interjújában meséli, hogy látta játszani a 13 éves Zizou-t...

Ahogy Piaf a nácik előtt énekelt Marseillaise-ének, ahogy Montand Bella ciaojának meg van a maga helye a francia sanzon Pantheonjában, úgy minden bizonynyal Akhenatonnak is meglesz. Amikor például 1999-ben átvette az év lemeze díjat, és a reprezentatív külsőségek között zajló párizsi díjátadón megjelent a mintegy hatvan fekete álarcos, terepruhás rapper (Akhenaton és barátai), hogy eljátszsza az „Independezia-t”, úgy hisszük, éppúgy fejezetet írt a francia zenében mint a elődei.

Ahogy a punk, úgy valószínűleg a rap is not dead.