Zalán Tibor összesen negyvennégy darab kisprózát tartalmazó kötete őszinte és személyes hangú kitárulkozás, amelyben az író a saját életéből villant fel pillanatképeket a gyermekévektől kezdve a meglett férfikorig. Ezt az utat maga a szerző jelöli ki az előszóban, amelyben az író Pál nevű alteregója hálószobája ablakából a Göncölszekér csillagain utazó halottait – apját, bátyját, és másokat – nézi hajnaltájt, felidézi a történeteiket és emlékezik. Ennek az emlékezésnek a lenyomata ez a kötet, annak ellenére, hogy az említett alteregó alakja csak mindössze nyolc novellában tűnik fel a Pál című blokkban. A többi írást másik három nagyobb egység fogja egybe, ezek a következők: Téglagyári történetek, Galamb, és végül a Villanások tágra nyílt pupillában. E négyes tagolásnak alighanem az lehet az oka, hogy ezeket a kisprózákat eredetileg négy lapban olvashattuk: az Élet és Irodalomban, a Magyar Hírlapban, a Szőrös Kőben és az Új Szóban.

A Téglagyári történetek és a Galamb című blokk írásait tartom a legtöbbre: ezek között remekbe szabott történeteket találni. Különösen rokonszenves Zalán prózájában, hogy nem tocsog az elbeszélés és a mesélés nyújtotta, a szöveg minőségéből kiérezhető örömben, nem hagyja, hogy szétfolyjon a keze nyomán a műfaj, hanem a képek, figurák és viszonyok lehető legpontosabb rögzítésére és átadására törekszik. A gyermekkor humorral és kisfiúsan kíváncsi erotikával átszőtt történetei közül kiemelkedik A rendőr vére című írás, amely mindössze egy ártatlan gyerekcsínyt mesél el, ám a kalandot sikerül megrendítően súlyos emberi tragédiává sűríteni. Ez Zalán elbeszélői technikájának egyik titka: látszólag jelentéktelen történetecskéket mesél kisemberekről, mégis olyan drámai feszültséget képes teremteni, hogy az olvasónak az az érzése, mintha az elbeszélés mögött, a hátsó udvarban istenek háborúznának. Olyan kis remekművekre jellemző ez, mint az első blokkban lévő Kriptában játszók, Zórád Ernő meg az ördög, vagy A visszaszerzett szív.

Ugyanakkor vannak a kötetben olyan írások is, amelyeknek beválogatásán jobban el kellett volna gondolkodni. Nem nagyon értem, hogyan került bele a könyvbe az Ervin és az őserdő című kispróza, amely voltaképpen egy nekrológ Lázár Ervinről. Kihagytam volna a Tárca-bárca című szöveget, amely egy – noha joggal – megbántódott szerző panaszolkodása. Különösen sajnálatos ez annak a fényében, hogy éppen ez az írás zárja a könyvet, miáltal még inkább felértékelődik a szerepe. Szerintem nem idevaló a Sörivók, vagy a Galambos Éva nem jött el, mert ezek az írások nem novellák, nem hordoznak magukon túlmutató tartalmat, s talán csak arra jók, hogy pár oldallal vaskosabb legyen a könyv.

Ettől az apróságtól eltekintve a Göncölszekér kimondottan jó, sőt egyes írásaiban katartikus élményt szerző mű. S miután az elsősorban költőként ismert szerzőnek ez az első prózakötete, régi és hűséges olvasójaként abban reménykedem: az életművében nem ez lesz az egyetlen.