Testközelből érezheti a meghívott halált, aki a szerző nagyszüleinek öngyilkosságáról szóló riportregényét olvassa. A két, egymással váltakozó szálon futó cselekmény egyik vonulata a végzetes nap története, a másik – némi túlzással – a huszadik századé. És a két szál szorosan összefügg. Egy 1956-ban Dániába emigrált, holokauszt-túlélő magyar-zsidó házaspár férfitagja gyógyíthatatlan beteg. Két ízben is elszakította őket a sors: 1944-ben, amikor a férfit deportálták, és az asszony Pesten élte túl az üldöztetést, másodjára, amikor a férfi orvosként a koreai háborúban dolgozott. Az aszszony akkor megfogadta, soha többé nem választja el őket semmi, inkább férjével hal, mint egyedül éljen.

Biztonságba helyezett kutya, kitakarított lakás, becsomagolt búcsúajándékok. A vázában friss virág. Az utolsó napon hallgatott klasszikusok dallamai. A végzetes gyógyszer szemcséinek kavargása a pohár alján. Önfegyelemmel korlátozott búcsúzás az agyműködés lassú kihunyása előtt.

A színház- és operarendezésből diplomázott szerző, aki a Frankfurter Allgemeine Sonntagszeitung munkatársa, nagy dramaturgiai érzékkel, igazi írói kvalitásokat mutatva, óráról órára dolgozza fel az utolsó nap eseményeit. Belebújik a nagyszülők bőrébe – elsősorban az érdes modorú, fukar, ám női vonzerejét hetvenegy évesen is őrző asszonyéba –, hogy gesztusaikat, hanghordozásukat, ideges rezdüléseiket és pillanatnyi elgyengüléseiket követve, megpróbálja felfogni tettük pontos mozgatórugóit, öszszetartozásuk zsigeri tapasztalatát, s hogy kövesse őket odáig, ameddig a működő tudat követheti őket: az öntudat megszűnéséig. Semmi melodráma: a döntés a megélt tapasztalatok szintézise.

S miközben az író az utolsó nap, lépésről lépésre zajló felkészülését követi, a közbülső fejezetekben felvillan egy huszadik századi családtörténet, a magyar-zsidó asszimiláció, a kirekesztés, a deportálás és az 1944-es pesti ősz nyilasvilága, a dédszülők pusztulása – mindaz, amiről a nagyszülők szinte sosem beszéltek. A nagyapa mindössze egyszer, hetvenhét évesen írt róla, néhány hevenyészett lapot.

„Ha egészen őszinte akarok lenni, ez nemcsak elszomorít, de kissé dühít is. Mert ezzel tőlem is elorozta saját identitásom egy részét; a magam megértését megfosztotta a magától értetődőségtől (...) Hiányzik belőlem egy darab. Hiányolok valamit, és még azt se tudom pontosan, hogy mit” – fogalmaz az unoka. A múlt idegen ország, nemcsak abban az értelemben, hogy a nagyszülők dániai emigrációja után zenészszé váló fiuk Németországba települ majd, és a nagyszülők és az apa anyanyelvét nem beszélő unoka így szülőföldjükhöz képest egy harmadik ország polgárává válik. A múlt azért is idegen, mert a családi emlékezet megszakad. A hiánytüneteket mutató unokának nincs más választása, mint az öngyilkossággal végképp megszakadt folytonosságot rekonstruálni, a szakadást öszszefércelni, hogy ne az idegenség legyen az egyetlen azonosság. Így jut el a könyv riportszerű vonulatában további rokonokhoz, a nagyszülők közeli barátaihoz, Mauthausenbe, a nagyapa egykori deportálásának egyik színhelyére, vagy Párizsba.

Johanna Adorján, míg alapos újságírói munkával a nagyszülők múltjának rekonstruálásán dolgozik, saját személyiségének darabjait is összeilleszti, és a tükörből, amelybe német újságírónőként pillant bele, egy magyar-zsidó emigránscsalád leszármazottja néz vissza rá. Aki Izraelben, s a repülőn, öreg izraeliek nagyszülei vitáira emlékeztető duruzsolását hallgatva, zsigeri otthonosságot tapasztal. Ám azt is tudja: csak a saját történetében lehet otthon, ezért a családi ellenérzéseket is leküzdve, a lehető legnagyobb tapintattal, és a lehető legmélyebb azonosulással szembenéz a család elfeledni kívánt múltjával az 1944-es deportálástól az 1991-es öngyilkosságig. A két dátum között összeomlott Európa két totalitárius rendszere, mely meghatározta a nagyszülők sorsát, ezért a háttérben végig ott érezhetjük a huszadik század üszkös romjait. Az emléktörmelékek között még mindig száll a pernye és a füst.