Pézsuzsa – Ott középen, az LGT-lobogó alatt, látjátok? Szemből az L betűtől balra, kicsit balra nézek. Az ott ÉN vagyok!!! (A nyakában egy pasinak,  még hosszú hajam volt. Ki is volt az a pasi??…)

Mind ott voltunk. A Szekér, a Kese, a Hosszú, a Béla, a Fehér Állat, a Taliga, a Cső. Végül befutott az Indián is.

Tavasz volt. Meleg május elseje, vége a hosszú téli kluboknak, vége a várbeli pofozkodásoknak, a gumigyári állványmászásoknak, a Bivalynak a Kolónián, „kis barátom, velem katona”, és ha Ő mondta kopaszon, hát az úgy volt, minden rendező bólogatott, hiába a vállig érő hajam, mert a Bivaly állva aludt a klotyóban egy napot egy éjszakát, és két méter volt hosszában iszonyú öklökkel, vége a Metró-klub settenkedéseinek – engedj már be, bazd meg, itt fagyunk meg!

–, vége a Bergendy pult alatti jaffavodkájának, az E-Klub rumos kóláinak, vége Ráduly szaxofon-fuvolasörös varázslatának, Orszáczky rekedt basszusgitárjának, itt a tavasz, május elseje van, a Tabánban ülünk a hegyoldalban, mert a Mini itt is Mini, nem csak a Bem rakparton az örökre meghánytató barack és fekete címkés cseresznye társaságában, itt ülünk megannyi Szekér, Kese, Hosszú, Béla, Fehér Állat, Taliga, Cső, és végül befutott Indián, hogy Pressert ordítsuk bele a nyárba, szívünkben már a Déli szombati vonata, a földvári strand, lángos, hurka, sör, nagyfröccs, na meg a gasztrofol zöldborsóleves, a Keringő körkőparkettjén elsnóblizott szőke lány, akit egy böszme lekért, de nem adtuk patkányul ingyen, csak felmértük a helyzetet,

az állomásfőnök sírásra görbülő szája, ahogy hajnalban bedeszkázza a vizelde ajtaját, a magyar vizsla, ahogy a csepegő esős reggelen köröttünk kering a bokor alatt, ahol lebegve eszmélünk 21 korsó sörből, világoskék kord-Wrangler, teatrikó, Krisztus-szandál, szimatszatyor, égbe szálló szombatok és megfáradt vasárnapok, a fél hetes vonatok sikító koszos peronja, mert még elérjük a Syrius-hajót.

Tudtunk valamit is John Robertsről és Joel Rosenmanról? Artie Kornfeldről és Michael Langról? Max Yasgur birtokáról? Meg a félmillió Szekérről, Csőről, Hosszúról? Biztosan semmit. Woodstockról hallottunk, 1969. augusztus 15-ről, olvastunk, tudtunk Jimi Hendrixről és Janis Joplinról, a Whoról, Santanáról és Joe Cockerről. Őket hallottuk. Azt hittük, velük mindent meghallottunk. Nem láttunk semmit, a legendát legkevésbé. Ott, a hegyoldalban Woodstockról álmodtunk.

Nekünk voltak legalább álmaink.