„Kedves Panni! Nagyon jó ötletnek tartom a kiállítást, mert segíthet eloszlatni egy fura félreértést a matematikával kapcsolatban. Elmondok egy sztorit: a feleségem, Zsuzsi, beszédbe elegyedett a kozmetikusával, és amikor kiderült, hogy Zsuzsi matematikából doktorál, a hölgy azt mondta, sosem szerette a matekot, mert az nem elég kreatív. Ezek szerint a kozmetika nagyon kreatív, a matematikusok viszont csak szabályokat alkalmaznak gépiesen. Milyen rengeteg ember gondolja így…” Ezek a sorok Szegedy Balázs matematikustól érkeztek Kepes Anna nyelvtanár e-mailpostafiókjába, aki tulajdonképpen nem tett mást, mint a rá jellemző lendülettel megragadta és összecsomózta élete néhány fonalát. Nagybátyja Kassák Lajos és Breuer Marcell munkatársa, a festőművész-tervezőíró Kepes György volt. Innen a rokonsága a képzőművészettel. Férje viszont az a Szemerédi Endre matematikus, aki az anekdota szerint csak azután kérte meg a kezét, miután megoldotta a két feladott matekpéldát. És akinek 70. születésnapja alkalmából épp most tartanak nemzetközi konferenciát Budapesten. Kell-e jobb alkalom arra, hogy Kepes Anna végre a tömegeknek is bebizonyítsa azt, amit 37 évnyi házasság alatt többszörösen belátott: hogy a matematikusok nem is unalmasak.

A matematikusok nem is unalmasak

– A férjem teniszező és focista, Szegedy Balázs salsatáncos, van, aki fest és fotózik, szinte minden tudós barátunk kitűnik valami másban is a matematikán kívül – meséli. – Amikor Csébi Zsuzsa felajánlotta nekünk a galériáját, a B55-öt, hogy ott mutassuk be ezeket a munkákat, rájöttünk, hogy akkora térben elvesznének. Ezért egészítettük ki az anyagot ismerős matematikusok fotós, festő, szobrász családtagjainak műveivel és olyan képzőművészek munkáival, akiket valamilyen módon inspirált a matematika. Mint például az optikai illúziók és anamorfózisok rajongóját, a grafikus Orosz Istvánt vagy a Kossuth-díjas szobrászt, Jovánovics Györgyöt.

Hogy miért van szükségük a nemzetközi díjakkal – például mint az olasz származású, Amerikában élő Enrico Bombieri a rangos Fields-éremmel – büszkélkedő tudósoknak az olajfesték szagára, erre nehezen válaszol Kepes Anna. Ahogy arra is, föltűnhet-e a beavatatlan szemlélőnek, hogy ezek a festményötletek eredetileg egy koponyában laktak a gráfelmélettel, a kombinatorikával, az analízissel és a geometriával. A cseh matematikaprofesszor Jaroslav Nesetril egyenesen kikéri magának ugyanezt a kérdést. Szerinte az egyik leghíresebb cseh képzőművésszel, Jiri Naceradskyval közösen készített munkái teljesen függetlenül alakultak attól, hogy ő tudós. Fura módszerüket is olyan egyszerűnek állítja be, mint az egyszeregyet.

– Nagyjából megbeszélünk egy témát, aztán elkezdünk festeni. Sosem együtt, felváltva. Tulajdonképpen amíg dolgozunk, nem is találkozunk – magyarázza. És honnan tudják, hogy mikor vannak készen? – kérdezem.

– Mikor egyikünk szerint sincs már mit ráfesteni a vászonra, akkor – feleli.

Ugyanennyire triviálisnak hatnak a Párizsban élő londoni matematikus, Adrian Bondy Leica M3 kamerával készült feketefehér fotói. És az Amerikában tanító matematikus, Gabriele Meyer fodros taplógombára emlékeztető horgolt térdíszei. Vagy a B55-ben szintén kiállító festőművész, Klimó Károly testvérének, a halmazelméletben jártas Klimó Jánosnak olajpasztellel készült festményei. Nehéz eldönteni, hogy levendulái, narancsai és türkizei azért harsognak-e túl a képkereteken, mert az őt munkaidőben foglalkoztató halmazok amúgy szomorúan színtelenek. Vagy épp fordítva. Kocsis Zoltántól nemrég azt kérdezték, szerinte van-e színük a hangoknak. Biztos volt benne, hogy igen. A cseh professzor, Nesetril ugyanilyen határozottan vágja rá, hogy a számoknak is. Csak a matematika nem mindenkinek lila.