Kémek a kultutcában 3.
A nevezetes Ráday utca a Boráros tér felől átlagosan kondicionált bel-pesti közterületként nyit. Ide már vagy még nem ért el a teraszosodás, elért viszont azoknak a közművi szakembereknek a keze, akik felbontják az aszfaltot, kiássák a rossz vezetéket, megjavítják, visszatemetik, de valahogy pont mindig akkor ér véget a munkaidejük nagy hirtelen, amikor az újraaszfaltozás következne. Valamint azoknak az önkénteseknek a keze is, akik szerint a házak kapui mindenekelőtt kifejezetten őket szolgáló hirdetési felületek és csak másodsorban a helyben lakók átereszei. A Bakáts térig amúgy nincs túl sok néznivaló, a Goethe Intézet kissé provinciális fém-kőüveg palotáján, Gábor Béláné női fodrászatának jó atmoszférájú cégtábláján és egy grandiózus foghíjon kívül, amelyen át remek kilátás nyílik a párhuzamos Lónyay utca 45-ös és 47-es számú házának felső emeleteire.
A kiterjedt Bakáts téri személygépkocsiterminált elhagyva jócskán megváltozik az utcakép. Innentől egy remek, vörösrézzel kombinált ostornyeles kandelábersor és egy fekete rágógumifl ekkekkel dekorált, jó ízléssel kiválasztott sárga kőburkolat határozza meg az alaphangulatot, valamint a pannon flóra két legjellegzetesebb alakja, tehát a planténeres tuja és a háztartási datolyapálma. A teraszok egymással összeérő, forró vászontetői alá szorult publikum hőérzetét a klímaberendezésekből alácsöpögő hűvös folyadék javítja, mit tagadás, elsőre húgyfoltoknak néztem e derék és jó szándékú pocsolyákat, hiába, a beidegződés; mindenesetre elnézést kérek a pocsolyáktól.
A félig gyalogosított Ráday utca házai többnyire és kívülről jó állapotúnak tűnnek, e sorból igazából csak a 49-es számú lakóépületet emelném ki, mint olyan házat, amelynek első emeleti erkélye nyilván tökéletesen biztonságos, és erről papírja is van, ennek dacára az ember valahogy mégis elég könnyen el tudja magát képzelni a leszakadt darabjai között, krétával körberajzolva. Ennél is jobban feszíti a húrt azonban az a Kálvin téri vég közelében kitárulkozó enklávé, amely leginkább azokat a 30-as években készült fotókat idézi, amelyeket elrettentésként tettek bele a 60-as évek történelemkönyveibe: bezony, voltak idők, amikor ilyen borzasztó körülmények között volt kénytelen élni az elnyomott és kizsákmányolt proletariátus. Egy mélyés vasútépítő cég telephelyét látjuk itt, érthetetlen, hogy ha már pont itt van, miért nincs legalább eltakarva, majdnem olyan érthetetlen, mint a kerítése elé lágyan lefektetett, öszszecsavart szobaszőnyeg.
Van ellensúly is persze. Mindjárt a nyomorteleppel szemben látható pl. a Sweet Hungary nevű üzlet, rengeteg pálinkával, Melba-kockával és egy marcipánmacskával pettingre készülő marcipánkutyával, arrébb pedig megtekinthető a cipzárjavítást is vállaló Jutka cipőjavítójának cégére, amely a Tüzép- és Zsiguli-reklámok felejthetetlen szín- és formavilágát hozza vissza a kicsit idősb, ám nagyon hálás közönségnek egy villanásra. Még Gábor Béláné női fodrászatának cégtábláján is túltesz.
