Azt mondja, azért szeretett bele a színházba, mert ott mindig, minden a szeme előtt „készült”: egyszeri és megismételhetetlen pillanatok tanúja lehetett a nézőtéren, nem volt kiszolgáltatva az operatőr vagy a rendező ízlésének, mint a moziban. Egyetemista korában heti hatszor nézte zsöllyepozícióból, kistotál képkivágásban a teljes budapesti drámarepertoárt, és bár nem valószínű, hogy emiatt lett sikeres közgazdász, de az mégsem lehet véletlen, hogy életét a kulisszatitkok alakították kivételessé.

A jól menő, orvosi műszerkereskedéssel foglalkozó cég vezetője, régi barátjának kínlódását látva, akaratlanul tanújává vált egy művészlemez elkészítésével kapcsolatos hosszas töketlenkedésnek: a projekt nyúlt, mint a rétestészta, semmi nem készült el a tervek szerint, egyeztetés hiányában az alkotók, a szponzorok és a technika rendre elkerülték egymást térben és időben. Na, ezt nem bírta nézni Orlai Tibor, aki lévén általában a tervezés, a szervezés és az időzítés avatott és már akkor is elismerten kreatív szakértője, egykettőre gatyába rázta – bár jelen esetben helyesebb lenne szoknyát említeni – Eszenyi Enikő tangólemezét.

Ezzel megpecsételődött a sorsa.

Ettől kezdve a mai napig működő műszer-kereskedelmi cég ügyvezető igazgatója hiánypótló műfajteremtővé vált egy személyben: könnyű, szórakoztató, de értékes, gondolatébresztő előadásokat kínál parádés szereposztással és a kortárs színművészet legrangosabb alkotógárdájával. Emellett egyre több, finnyásabb ízlést is kiszolgáló „művészszínházi” produkció is születik közreműködésével, mint például a Fédra fitness, A hét Asszonya vagy az iskoláknak szánt Kisded játékok.

Régen lektűrnek hívták ezeket a darabokat, de félő, hogy az Orlai Produkciós Iroda célközönsége, a kultúrára kíváncsi, de mégiscsak elsősorban szórakozni vágyó publikum, abból is elsősorban a fiatalság, már a szót sem értené. Nevezzük hát inkább tartalmas bulvárnak, még akkor is, ha a bulvár manapság szitokszó, a szenny szinonimája, a prosztó népszórakoztatás gagyi eszköze, a média legalja, az értékhordozó bulvár pedig a közvélemény szerint olyan, mint az okos szőke nő, a klasszika-filológiát végzett biztonsági őr, a pártfüggetlen politikus – vagyis: nem létezik.

Aztán szép lassan kiderült, hogy – de! Ugyan ember nem hitte volna, hogy a Fédra Fitnessre – egy mitológiai történet konditermi feldolgozására – hónapokig nem lehet majd jegyet kapni, és több jelentős külföldi színházi fesztiválra is meghívják. Aki pedig véletlenül azt gondolná, hogy a szvingerklubról a konzervatív magyarnak valami ötórai teával kombinált tánciskola jut eszébe, és menten kiakad, ha kiderül: partnercserés, gátlástalan szexmaraton A Kupidó – de a szex-politika-gazdaság lassan kibogozhatatlan összefonódásáról szóló előadására legközelebb csak őszszel lehet bejutni, mert úgy tűnik, a kíváncsiság erősebb minden prüdériánál.

Tavaly, november 9-én ment kétszázadszor a Hat hét, hat tánc Vári Évával és Kulka Jánossal – csak azért tudom, mert protekcióért könyörögtem, hogy bejuttassam kanadai barátnőmet –, de a többnyire homofóbnak titulált hazai lakosság azóta is állva tapsol a meleg tánctanár és a megözvegyült idős asszony lassan kibontakozó, szívbe markolóan őszinte barátsága láttán. Az Orlai Produkciós Iroda idei önsorsrontását három produkció fémjelzi: kettő az autizmusról, egy pedig a szörnyeteglét viszontagságairól szól. Az Esőember színpadi változata producert, színészt, rendezőt és fordítót egyaránt erősen próbáló kihívást jelentett Orlainak. Nem is elsősorban a nehezen überelhető film miatt, hanem azért, mert 2010 nyara még az autizmus foglyainak nehézségeinél is nyomasztóbb problémák elé állította mind az értő publikumot, mind a produkciót.

Az utóbbi taglalásánál maradva: először fordult elő, hogy egyetlen – amúgy bejáratott – szponzor sem vállalt egyetlen fillérnyi befektetést sem, vagyis hitelből kellett finanszírozni az előadást. A szépemlékű Filmmúzeum (ma Belvárosi Színház) nézőtere rácáfolt a hitetlenségre: a megduplázott előadásszám után is csalódott lemaradóktól hemzsegett a Károly körút –üzentem is Pécsre, meg Torontóba: majd szólok, ha lesz jegy…

A premier előtt álló Nemsenkilény –Börcsök Enikő monológja a „nemmindegyembereknek” – a különleges színházi élményre fogékony nézőknek ajánlott. A Dolcsaja Vitát pedig Parti Nagy Lajos fordította Csákányi Eszter magyar hangjára. Brezsnyev lányának szovjet – leginkább kelet-európai, ha nem éppen görög – sorstragédiáját minden brill-, alkohol- és kokainfüggő sorstárs azonnal átérzi, de a mai magyar valóságban élők inkább a totalitárius diktatúra egészen más típusú kiszolgáltatottságától tartanak, mintsem a zombilét határát horzsoló szerencsétlen öregasszony tébolyától.

Persze, lássuk be, Galina Brezsnyeva mellett Orlai Tibor is durván függő.

Telt ház nélkül, becserkészhető darab, a kortárs magyar dráma adu ászai, rajongó közönség, a nekik szánt – óvatosan porciózott – üzenet nélkül megette a fene.

Kezdhetné az egészet elölről.

Meg mi is…

Mármint a nézők.