Szabad ég alatt
Mintha ez nemcsak az én problémám lenne, hanem a Keró álnevű Kerényi Miklós Gáboré is, hiszen a szegedi előadás a régi lemezzel kezdődik: a háttérben kivetítőn forog a sárga közepű korong, a színpadon a karmester, Kesselyák Gergely rááll a díszletben a lemezjátszó karjára, int, és a zenekar játszani kezd. A hangzás is meglehetősen gépi, szokni kell, a hangszórókban már sok minden elvész, például a nyitányban meghatározó cintányért alig hallani, cserébe viszont az előadók masszívan támadják a figyelmünket. A karmestert a színpadi lemezjátszó leviszi az árokba, aztán vetítenek, játszanak, táncolnak, még a szöveg magyar fordítását is megkapjuk, talán nem érdemes pont a cintányérokért protestálni.
A történet szerint földrengés után vagyunk, talán Dél-Amerikában, bár erre leginkább a festői hajzatú-szakállú katonák utalnak, mindenesetre legalább érthető a fokozott katonai jelenlét a városban, ők felügyelik a segélycsomagok elosztását. Ebbe a békésen szörnyű keretbe lép be a főszereplő, Carmen. Illetve, vannak páran már ott előtte is, különböző rokonszenvi fokon: Cser Krisztiánt én valahogy az idők során egyre rosszabbnak, egyre hamisabbnak és egyre nehezebben meghatározható hangfajnak hallom, de a vendégtenor, a lengyel Arnold Rutkowski kifejezetten jó. Szép hang, vannak vele kisebb bajok a magasságoknál, de az énekes tökéletesen találja el Don José dimenzióit, a kicsiségét és a veszélyességét, a gyötrődését, gyávaságát, a védtelenségét és az ebből eredő agressziót.
De tényleg közeleg Carmen, és biztosan nem vagyok egyedül, akit mindez aggodalommal tölt el: megint az Habanera, megint valaki jön, és bőg-búg, húzogatja a szoknyáját és mélyen néz a körülötte álló statiszták szemébe, amitől meg kellene borzongani. Óriási tévedés. A sok szörnyűség, a debella énekesnők erotikus hullámzása és bárgyú öblögetése helyett Mester Viktória annyira kevés, amennyire csak lehet. Nincs se mezítlábazás, se magas sarkú cipőben toporgás, szandálos nőt látunk. Persze, hogy veszélyes játék, mert előfordulhat az is, hogy a nagy beolvadás sikerrel jár, annyira semmit sem mutat Carmen, hogy tényleg nem érti az ember, miért ő a címszereplő. De ennyi bizalmat megérdemel talán Bizet is, nem véletlenül van még annyi pompás énekelnivalója Carmennek a darab során, Seguidilla, Cigánydal, a tánc, a kártyahármas, az utolsó kettős – a Carmen opera, zenével mondja el, amit akar.
Végig következetes, szép, takarékos és ettől feszült Mester Viktória alakítása. Közben azért olyan ajándékok is lepottyannak, mint a Cigánydal a hihetetlenül lassú kezdéssel, ahonnét van hová gyorsulni, hozzá a meglepően laza énekesi ritmikával, mintha dzsessz lenne, itt enged, ott gyorsít, a végén meg száguld együtt színpad, árok, hogy majd leszakad a felhős égbolt. Önmagában is szép teljesítmény, de mindennek van színházi értelme is, az egész visszafogottság olyan Carment mutat, akivel csak történnek az események. Látszólag öngyilkos nagy repülésről van szó, a csábító addig csábít, amíg bele nem szalad a késbe. Ez a Carmen azonban nem csábít, csak van, nem eszköze a végzetnek, hanem áldozata. Végig becsületes játékot játszik, amint rájön, hogy Don José nem az, akinek elképzelte, rögtön küldené el, amint rájön, hogy hiába küldené, ez az ember azért jön, azért van, hogy megölje, már szinte sürgeti, gyere, ölj meg, ne húzzuk az időt.
Nem is húzzák. A darabból húznak, áldozatul esik két előjáték, az első felvonásban a katonák évődése Micaelával, Don José és Micaela sem tudják napestig ismételgetni a szülőföld utáni vágyukat, de ennyi a szabad tér szabadságába belefér. Micaela amúgy is fekete bárány, Frankó Tündének egy kicsit vinnyogósak lettek a magasságai, és csak nála éreztem azt, hogy mégis nagy ez a színpad, amin ide-oda szaladgálással sem lehet segíteni. Escamillo is lehetne masszívabb hang, mert így nála is talányos marad, hogy mit lát meg benne Carmen, végül is csak egy bikamészáros, de Carmen a halált keresi, másét vagy a magáét, egyre megy. Aki keres, az talál.