– Korábban is előfordult, hogy a kormány zárolt pénzeket a kulturális alapnál. Ön akkor nem kérte felmentését. Most azt nyilatkozta, ez a fő oka távozásának.

– Emlékeztetném, egyszer már lemondtam: 1999-ben, nem elnökként, hanem a főbizottság tagjaként. Lemondtam, mert a kormányzat felszámolta az alap függetlenségét.

– Az ugyancsak Fidesz vezette kormányzat volt…

– A lényeg nem ez, hanem az, hogy amikor úgy érzem, a kormányzati befolyás túlságosan megnő, nekem nincs több keresnivalóm az NKA-nál. A zárolás persze az utóbbi években sem váltott ki belőlem örömöt, de most úgy gondoltam, nem mennék tovább ezen az úton.

– Talán nem csupán a zárolás, hanem inkább az sérti az NKA-autonómiát, hogy a zárlatot előzetesen nem beszélték meg a vezetéssel?

– Az is sérti. De beleillik az utóbbi két hónap rapid, „forradalmi” hevületű kormányintézkedései sorába, még csak nem is kirívó. Nem akarok jósolni az alap sorsát illetően, de mindenki gondolja végig, hogy abban a kormányzati logikában, amely az eddigi intézkedésekből következik, van-e helye egy olyan független szervezetnek, mint az NKA. Ráadásul ezt a zárlatot megelőzte valami: a Márai-könyvprogram leállítása. Sajátos, hogy bár egy NKA-programról van szó, minket nem kérdeztek róla, a parlamenti kulturális bizottság ezzel foglalkozó ülésére sem hívtak meg. Megjegyzem, figyelemre méltó lehet a képviselők véleménye, de nekik nincs hatáskörük beleszólni az alap működésébe.

– De legalább három éve érkezett az előző kulturális tárcához javaslat e könyvprogramról – a könyves egyesülés igazgatójától –, és azóta nem tudták megvalósítani.

– Nem rajtam múlott, hogy az évi egymilliárdos program beindításához csak tavaly év vége felé teremtődött meg a pénzügyi forrás. Akkor az alap finanszírozását a lottó ötös játékadójának 90 százalékában határozták meg. E megoldás létrejöttében már nekem is volt némi szerepem az előző pénzügyi tárcával együtt. A megvalósítás részleteit csak ez után lehetett kidolgozni, ami persze nem ment az írók, könyvtárosok, könyvkiadók képviselői közötti viták nélkül. Végül mindenki egyetértett a lebonyolításban, a korrekciós lehetőségekben is, és a program indulhatott volna. Mára azonban az idei finanszírozást is megvonták.

– Az elmúlt nyolc évben többször hangoztatta, változtatni kéne az NKA működésén – időről időre kritika érte a pénzek szétaprózását vagy a pályázati öszszeférhetetlenséget –, mostanáig azonban nem sok változás történt.

– Egyszer volt nagyobb reform-nekiveselkedés: a 2006-os választások előtt, még Bozóki András minisztersége alatt. Az volt az elképzelésem, hogy a szakkollégiumi rendszert a projektfinanszírozással kellene felváltani. Ez azt jelentette volna, hogy a megválasztott kurátorok közül mindig azt a néhányat kell felkérni a pályázatok elbírálására, aki az adott témában hozzáértő. Így az összeférhetetlenségi kifogásokat is – hogy kurátor érdekeltsége kap támogatást –, csökkenteni lehetne. Ám ez a változtatás szinte minden érintettből heves ellenkezést váltott ki. Nem maradt erőm, hogy egy ilyen középtávú NKA-stratégiát kidolgozzak, különösen, hogy már elnöki megbízatásom előtt is megfogalmaztam egy átfogó kulturális programot, amelyből nem lett semmi. Őszintén szólva, elment a kedvem.

– Legyen kultúrpolitikája az NKA-nak és elnökének?

– Mindenkinek van valamilyen víziója, aki pénz ide-oda irányításáról dönt. Hivatalosan persze a politikusnak, jelesül a miniszternek van kultúrpolitikája. Én három, NKA-t felügyelő tárcavezetőt „szolgáltam” – Hiller Istvánt kétszer is –, de koherens kultúrpolitikáról egyikük esetében sem beszélhetek. Ez azért fontos, mert a kultúráért felelős minisztérium és az önkormányzatok kultúrafinanszírozó ereje sokszorosa az alapénak, amely az előbbiek mellett legfeljebb korrekciós szerepet tölthet be. Az NKA-ban sem sikerült keresztül vinni, hogy 3-4 évente legalább egy-két fontos prioritás érvényesüljön. Ebben magam is elkövettem hibákat.

– Például?

– Folytatni kellett volna a Nagy Könyv-programot, mert hihetetlenül felkeltette a gyerekek, a fiatalok könyv és könyvtár iránti érdeklődését. Itt rossz alkut kötöttem.

– Első kinevezésekor, 2002-ben abból indult ki, hogy a hazai lakosság kevesebb, mint tíz százaléka tekinthető rendszeres kultúrafogyasztónak. Ezen akart javítani.

– Sajnos, az arányokban azóta sem történt értékelhető változás, mert nem sikerült közelebb vinni a kultúrát fizikailag sem a rászoruló rétegekhez. Ezzel kapcsolatban leküzdhetetlennek tűnő ellentmondás az is: hogyan segítsünk a kiéheztetett kulturális intézményrendszeren úgy, hogy közben az egyes befogadóknak közvetlenül nyújtsunk valamit? Törtem a fejem, hogy ne mindig a nemzeti tragédiákra emlékezzünk, hanem a felívelő, sikeres korszakokra is. Így született meg a Reneszánsz év rendezvénysorozatának ötlete, amelyet végül a minisztérium valósított meg. Aztán a magyar kálvinizmus, reformáció felelevenítése következett, e korszak a nyelvújítással a nemzeti identitás egyik fontos pillére. Majd nagy ugrással a XIX. századi polgárosodás jutott eszembe, amely néhány évtized alatt létrehozta mindazt, ami részben még ma is meghatározója életünknek, jogállamiságunknak és kultúránknak. Ez a Felemelő évszázad program nemrég kezdődött el, és remélem, be fog érni, hogy ne csupán múzeumi rendezvény legyen, hanem kezdődjön el egyfajta átjárás a műfajok között. Például vannak kortárs írók, akik szívesen színpadra alkalmaznák Mikszáthtól a Gavallérokat vagy az Eötvös Károly által megírt tiszaeszlári pert – tehát olyan témákat, amelyek a mához is szólnak. A színházi kollégium boldogan támogatná, de egyelőre ez a pénz is eltűnt. Sajnos, más összegekkel és lehetőségekkel együtt.

Harsányi László: Mindenkinek van valami víziója