Kübekháza 1700 lelkes falu, olyan közel a szerb határhoz, hogy már a településhez közeledvén megkapjuk az SMS-t a roamingdíjakról/feltételekről. Szegedtől egy kellemes tizenötös. Tizenegyedik alkalommal rendezik meg itt Magyarország legnagyobb szabadtéri operettgáláját – minden év júliusának utolsó szombatján Kübekházából Operettfalu lesz. Nem tudni, hogy az egykor az FKGP színeiben politizáló polgármester, Molnár Róbert személyes kattanásának folytán, vagy a faluközösség mind erősebb nyomásának behódolva, de ez tulajdonképpen mindegy is. A lényeg, amit még annak is el kell ismernie, aki nincs túl jó barátságban az operett műfajával, hogy az ország egyik legprofibban megszervezett, a környékbeli és távoli települések lakóit is vonzó falunapjával van dolga annak, aki ilyenkor Kübekházára látogat.

Előzőleg mi például egy népes orosházi családdal ittunk együtt a pultnál (a korsó itt hatdecis!), legalább három, de inkább négy generáció érkezett Kübekházára operettelni békességben, de jócskán hallottunk német szót is. Parkolni nem volt egyszerű, még a himihumi VIP kártyánkkal sem, pedig buszból is láttunk jó párat. Darab ideig úgy nézett ki, hogy elmossa az eső a monstre gálát, vigasztalanul potyogott az égi áldás, mi is jól eláztunk, amikor a faluhatár közelében megálltunk kübekházi rózsát lopni. Szemerkélt akkor is, amikor sorra vettük a vásárközhelyeket. A nagyon kedves alkalmi posta mellett a mézeskalácsszív-, a körömlakk- és fejpántárus, aztán a rózsaszín felhőként lebegő Barbie-szettsátor, a válogatott műanyag lőfegyverekkel üzletelő pali, végül a pirított-cukrozott mogyoródíler következett. De láttunk áloműzőt, törökmézet, valamint plüssnyulat, kezében tulipánnal – e hármas egység láttán előbújt belőlünk az esztéta, s egyből műfajelméleti fejtegetésbe kezdtünk, amiről majd később.

Állunk tehát, már eső után a kübekházi főtér előtti emberkaréjban, várjuk az operettistákat, izgatott moraj, jönnek. Az izgatott morajnak némi rendőri felvezetés ad nyomatékot, a horizonton felbukkan a kék-vörös villogó, és ahogy közeledik a kompánia, meglátunk két rendőrmotorost is. Nagyvilági ifjak helyett lovak húzzák a kocsikat, ez kis csalódás. Az élményt viszont pótolja a mellettünk álló hirtelenszőke, és make up-ilag kissé talán túlrajzolt közékorú nő, aki mindenáron szerezni akar a táncos-komikusok által a tömegbe dobált rózsákból, eleinte a férfiakra izgul, Benkóczy Zoltán, Peller Károly, Kerényi Miklós Máté után viszont már a primadonnáktól és szubrettektől is beérné egy szál virággal, egyre dühösebb, na, na, ide is dobjatok már, de nem, senki nem akar ide is dobni. Úgyhogy ő megy oda az egyik kocsihoz kérni egyet, példáját többen követik, ez minimális forgalmi dugót okoz, amit a rendezők szerencsére elhárítanak, és mindenki boldog. Megvan a rózsa, egyem a szíved.

Miután elvonulnak, mindenki elfoglalja helyét a nézőtéren, válogatott szerettei és válogatott szeszesitalok társaságában. De hátravan még egy lovas akció. A sztárokat szállító kocsik sorra gördülnek a színpad elé, egyenesen konflisról lépnek a deszkákra az énekesek, jópofa megoldás, a lovakat ugyan nem kérdezi senki. A polgármester arról beszél, csoda, ami itt történik, meg hogy az operett igazi közege a csillagos égbolt s a holdvilág, aztán a magyar értékek mellett kitartókról szónokol, mert az operett hungarikum. Kerényi Miklós Gábor, az Operettszínház direktora meg arról, hogy ma Kübekháza az operettvilág közepe, s hogy azért csodálatos ez a műfaj, mert míg az egyik pillanatban önfeledten nevetünk, a másikban már sírunk. S hogy az operett „rettenetesen a miénk”. A megyei közgyűlés elnöke a legmértéktartóbb: megnyitja az estet, és kész.

És elindul a komolyan megszerkesztett műsor. Először Bécs, aztán Budapest, majd Párizs a színhely, a szünet után keletre látogatunk, Oroszország, Kína, India, a legvégén meg egy kis „magyar vircsaft”. A tematikus blokkokban van minden, ami megdobogtatja az operett szerelmeseinek szívét, Cigánybáró, A mosoly országa, Bajadér, Denevér, Marica grófnő, Mária főhadnagy, Víg özvegy, satöbbi, körülöttünk egybefüggő együttdúdolás, -éneklés esete forog fenn, bármerre nézünk, mosolygó arcokra vetül a reflektorfény. Lehár, Huszka, Kálmán, Strauss, minden. A közönség hálás, a produkció meg korrekt, az énekesszínészek, a zenekar és a balettkar, vagyis az az Operettszínház művészei láthatóan nem szimpla haknira jöttek, hanem szórakoztatni, tényleg.

Benkóczy Zoltán, Bordás Barbara, Bozsó József, Fischl Mónika, Kalocsai Zsuzsa, KerényiMiklósMáté, Kékkovács Mara, Peller Károly, Szabó Dávid, Szendy Szilvi, Vadász Dániel és Vadász Zsolt is jócskán kitesz magáért, a jutalmuk rendszerint ováció, de a legnagyobb sztár mégiscsak Oszvald Marika. Aki úgy nyomja a flikflakokat, a cigánykerekeket meg a mindenféle átfordulásokat, hogy azt egy huszonéves is simán megirigyelhetné, és közben nem csuklik se meg, se el a hang. Becsüljük és csodáljuk őt ezért, de komolyan. Nem tudjuk, Oszvald Marika körömcipőjéből a backstage-ben kortyolt-e pezsgőt a polgármester, mindenesetre nem csodálkoznánk.

Ahogy az est végére beígért tűzijátékot várjuk, kicsit hátrébb húzódunk a tömegből, s utunkat ringatott csecsemők, önmagukat szerény spiccbe domesztikáló öregurak és megfáradt halászlétől pirosló műanyag tányérok szegélyezik, mindeközben tehát arra gondolunk, hogy még a legbarátibb ópiumdózissal van itt dolgunk, ami lehetséges. Az operett kapcsán mármint. Vidám áloműző, mert mosolyra fakaszt pár ezer embert. Édes és nyúlós, mint a törökméz. És legalább olyan valószerűtlen, mint a kezében tulipánt tartó nyúl, ott a bóvlisnál.

Kübekháza, mosolyfalu.

Oszvald Marika cigánykerekeit és flikflakjait a huszonévesek is megirigyelhetik