Deviáns az egész világ
Biztos ismerik azt az érzést, amikor az ember szeretne együtt élni a produkcióval, de sehogyan sem sikerül. Az előadás visszaver minden igyekezetet, lepattan róla minden figyelem, nem enged a legelszántabb koncentrációnak sem. A néző tekintete és gondolatai elkalandoznak –pedig azért ment oda, hogy befogadja, átélje, amit játszanak.
Ezúttal egy szomorúan esős nyári estén a Zsámbék fölötti Műemlék Rakétabázis egyik betonbunkerében Németh Ákos Deviancia című darabját mutatták be. A történetből kiderül, hogy deviáns az egész világ, fogyatékos benne minden férfi és nő. Még legkevésbé a tényleges deviáns, a „megváltozott munkaképességű” Zsanett. Az ő életét a szemünk láttára törik össze. A többieké már összetört. Kivétel nélkül lelki rokkantak a darab szereplői. Zsanett anyja két rossz házasság után kegyszerárusként tengődik, és a hittel vigasztalja magát, bár semmiben sem hisz. Nővére egy kertészetben dolgozik, ott tengeti sivár életét kolléganőjével, akit börtönben ülő apja látni sem akar, és a szeretőjével, aki szétitta és -füvezte az agyát. (A kendert titokban a padláson termesztik.) A vállalkozás tulajdonosa praktikusan gonosz és betegesen magányos, ami ellen tánciskolába jár. Vele egykorú régi barátja és üzlettársa, most már csak alkalmazottja viszont maga a gyanútlan együgyűség. A történet egyszerű: a bolt nem megy valami remekül, a tulajdonos az állami támogatás reményében felveszi a beteg lányt, régi társát meg kirúgja. A lányt megerőszakolja, majd amikor az teherbe esik, zavarában és a feljelentésektől való félelmében feleségül veszi. A másik öregembert meg elviszi valami gyors lefolyású betegség. Amúgy az élet megy tovább.
A szerző a nyomornaturalizmust divatosan szétszabdalt szerkezettel burkolja némi homályba, amivel vélhetően némi költőiséget óhajtana csempészni a köznapi tengődés ábrázolásába. Talán nem is minden eredmény nélkül. Ám ebből az előadás semmit sem mutat. Jámbor
József rendezőként szemlátomást nagyobbat szeretne emelni a szövegen, mint amit az elbír. Misztikus magasságokat és lelki mélységeket lát bele. A nézőkkel szemközti hosszú betonfalon különböző szintekben felfüggesztett vízszintes síkokon lejtőkön közlekedve, néha ülve, máskor kucorogva játszanak a színészek. A falat különféle grafittik borítják, közülük isten szeme jól kivehető, középen pléhkereszt függ. Továbbá két hinta is segít feledtetni a puszta valóságot. A játék is stilizált, kellékeket nem használnak, csak jelzik őket. A jellemeket viszont tisztes igyekezettel viselik arcukon és hanghordozásukban a játszók. Hell Krisztina az értelemi korlátaival küzdő lányt adja, Szoták Andrea a reménytelenségbe belekeseredett nővérét, Berki Szofi a kiábrándult anyát, Somody Ildikó a cinikus, ellenséges, kötekedő kolléganőt. Hajdú Péter az intrikus és perverz főnök, Jámbor József a jámbor és kirúgott beosztott. Liptai Dóra és a látványért is felelős Trón Árpád különféle férfiés női hangokat jelenít meg különös, sejtelmes módon.
A bunker akusztikája nagyon megfelel a nyugodt, tiszta beszédnek. Az emeltebb hangok, a nagyobb hangerő viszont erős visszhangot kelt, cseng-bong minden. A rendező érezhetően tudatosan játszik rá a különös hangzásokra, mit sem törődve az értelemmel. Helyette nyilván az érzelmi hatásban bízik. Csakhogy ez nem az a történet, ez nem az az előadás, ahol erre számítani lehet.
