„Most hagyunk egy kis laufot, de máris jelezzük: nagyon reméljük, hogy mire legközelebb visszamegyünk, normális állapotok fogadnak, különben hívjuk az UNESCO-t, és akkor lesz kapsz” – helyeztük kilátásba tavaly áprilisban, miután megütközve nyugtáztuk, hogy kevés fertelmesebb hely akad a székesfővárosban, mint a világörökségi listán feszítő keleti várlejtő. A minap visszamentünk, és istókzicsi, tényleg hívjuk az UNESCO-t: a táj bő egy év alatt még konkrétabb ganédombbá érett, nyilvánvalóan egy általunk ismeretlen, de markáns és következetes városüzemeltetési koncepció keretében.

Az alagúttól kábé ötven méterre induló Király lépcső legalsó grádicsán egy nejlonzacskó hever, mellette nápolyis papír, amelynek takarásában egy sörösüveg levert nyaka talált menedéket a kártékony napsugárzás elől. Egy meghitt budai kirándulás története elevenedik meg itt, valahogy úgy lehetett, hogy Pista és Mari fogott egy nápolyit, meg egy üveg sört, ezeket beletette egy nejlonzacskóba, hogy biztosan kihúzzák velük a Halászbástyáig, de nem húzták, Marinak muszáj volt megennie a nápolyit, Pistának meginnia a sört, sajnos nyitót elfelejtett hozni, le kellett csapnia a fatörzsön a palack tetejit, már itt a lépcső alján. Az öblösüveg nagyobbik részét száz méterrel feljebb van szerencsém meglelhetni. Addig azonban még hosszú és rögös az út.

Ezúttal is hazai gyártású alkoholos italok visszaválthatatlan göngyölegei között vezet felfelé a lépcsősödés, egynémely darab mintha ismerős lenne tavalyról, a hosszú tél dacára egészen jól tartják magukat. Az okszerű talajtakarást továbbra is leginkább csikkekkel oldják meg, de sokat segít egy újdonság is, néhány kivágott, összefűrészelt, majd gondosan a helyszínen hagyott fa lombja, amely szintén késlelteti az eróziót. Úgy látszik, tavaly óta a talajjavítás is a stratégia része lett, a turistaút két oldalát emberi ürülékkel kezelik, nagy felületen és igen alaposan, a felesleges csapadékvíz elvezetéséről azonban még csak ezután fognak gondoskodni, az első kanyarban már látható az ezt szolgáló bádog ereszcsatornadarab, amely a könnyebb mozdíthatóság érdekében egyelőre összehajtva és kilapítva várja üzembe helyezését.

Az út kőburkolata még szilánkosabb mint egy éve, ami teljesen természetes, hiszen az idő múlik, a kandeláberek még jobban össze vannak firkálva, ami szintén, ugyanez okból. Kellemesen meglepődve konstatáltuk viszont, hogy az alagút tetején lévő térségről szinte nyomtalanul eltűntek a Neoluxfirkák – hopp, majdnem azt írtuk, hogy eltüntették a Neolux-firkákat, de a kondíciókat nézve ez kizárt, mert akkor bizonyára a mázsányi ürüléket és a tonnányi szemetet is eltüntették volna, kicserélték volna a kőlapokat, megjavították volna a lépcsőket stb., tehát akkor nem tudunk másra gondolni, mint valami parajelenségre, vagy mondjuk önlekopásra, teljes kifakulásra. Annyira azért persze nem lett jobb ez a tér sem, van bőven pillepalack itt is, plusz az egyik beton ülőlapot valaki lebontotta és 20 fokos rámpát készített belőle, demonstrálandó, hogy pontosan mennyi is a 20 fok élőben.

Időközben nemcsak a levegő öszszetétele, hanem az alagút párkánya is életveszélyessé vált. Arra ugyan semmi sem utal, hogy a következő ezredfordulóig ez ellen valami hatékony megoldás születik, viszont nemrég oda tettek egy darab szögesdrótot meg egy táblát azzal az ötnyelvű felirattal, hogy életveszélyes megközelíteni a párkány szélét, meg hogy eddig öten zuhantak le innen. Még az áldozatok keresztneve és halálának időpontja is fel van tüntetve, egészen sokkoló. A tábla alján mindenkit megkérnek: „Ne kockáztass, maradj velünk!”, de persze az életben maradás ezekkel a szerelvényekkel csak opció marad: oké, hogy senki se ugrabugráljon az alagút tetején, de hát sok a hülye, aki egészen addig ugrabugrálni fog, amíg ezt lehetővé teszik neki. Pláne, ha csak egy hatodik nyelvet beszél.