A vak szerencse
Weszely Ernő 1953-ban Sümegen született – vakon. A neves szemész, Nónay Tibor megműtötte a gyulladásos glaukómában szenvedő hároméves kisfiút, akinek ezzel visszaadta fél szeme világát. 1956. október 23. is azért lett nevezetes dátum a család életében, mert a gyerek egyszer csak rámutatott egy buszra, és megkérdezte, mi az. A szülei azonban egy pillanatig sem hitegették azzal, hogy tartósan látni fog. Annyira egyébként sem látott soha, hogy normál iskolába járjon, így lett hatéves korától a budapesti Vakok Állami Intézetének lakója és tanulója. Tíz és fél éves korában aztán két nap alatt újra megvakult, de a Balaton kékjét azóta sem felejtette el, és ma is a fél szemmel megtanult girbegurba nagybetűkkel dedikálja a lemezeit. A legszörnyűbb az volt, hogy hirtelen teljesen felborult az egyensúlyérzéke, és beletelt pár napba, amíg újra megtanulta az úgynevezett térhallást. Így nevezik a vakoknak azt a képességét, amivel látás nélkül is érzékelni tudják a térbeli viszonyokat.
Zenei tehetségére négyéves korában figyeltek fel, amikor vendégségben egy zongorán elpötyögte az óvodában tanult Cifra palotát. A társaságban lévő vak kántor azonnal elvállalta a tanítását. Az eleven, rosszcsont kisfiú nagyon élvezte, hogy egyre ügyesebben tudja visszazongorázni, amit a kántor úr előjátszott. Ekkor tanulta meg a mára már a háromezret meghaladó dalrepertoárjának olyan kedves darabjait, mint az O sole mio vagy a Sorrentói szerenád. Az első nyolcszáz dal dokumentálva is van – az önfeláldozóan segítő édesapa ugyanis fia tizennyolc éves koráig egy füzetben tételesen vezette a gyarapodást.
Hogy a Vakok Állami Intézetére nosztalgiával gondol vissza, az egy sor kiváló képességű és felkészültségű tanárnak köszönhető. A fizikatanáruk – Pálhegyi Ferenc, aki később a Budapesti Református Teológiai Akadémia professzora lett, és máig aktív – képes volt láttatni velük, vakokkal is a mértékegységek viszonyait, a hőtágulást vagy éppen a motor működését. Ma már tudja, mi volt a titka: a tehetség. Igazából ez varázsolta el az egyébként ördögi rosszaságra is hajlamos fiút, nem a tudomány. Ma is vallja: a tehetség mindennek a kulcsa. Legyen szó tanárról vagy politikusról, lakatosmesterről vagy zenészről.
Az intézetben szigorú rend szerint zajlott az élet. A nagyfiúk főnökösködtek, születtek igaz barátságok, erős volt a versenyszellem, és mivel az internátusban lányok is laktak, a titokban folyó csajozásról sem kellett lemondaniuk. A katonás napirendnek voltak megalázó részei is, mint a „körlet” partvissal történő takarítása, amit a vak ember csak csúszva-mászva tud végrehajtani.
Az efféle – így mondja – „baromságokat” leszámítva Weszely szerint annak, aki elvégezte a három év előkészítőt és a nyolc általánost a vakok iskolájában, akkoriban volt esélye a normális életre. Találhattak munkát is, például mint zongorahangoló, kefekötő, kosárfonó, telefonközpontos; aki jól tanult, mehetett gimnáziumba vagy kitanulhatott gyógymaszszőrnek… 1987-ben már egy vak gyerekeket segítő alapítvány, a „Szól a szív” létrehozásán munkálkodott. Két dolgot tűzött ki célul: legyen a vakok iskolájában uszoda és orgona. Az előbbi megvalósult, az utóbbi azonban sosem szolgálta azt a célt, amire Weszely szánta: kántorképzésre. Úgy gondolta, ez a szakma sok sorstársának jelenthetne hivatást, megbecsülést és biztos életpályát. Akkorra azonban már nem akadt gyerek, aki orgonálhatott volna, a vakok zenei oktatása ugyanis fokozatosan leépült – állítja. Ha ma járna a vakok általános iskolájába, internet volna a padjában, de zongorázni nem tanulna meg.
Őt annak idején felkészült vak zongoratanárok oktatták, és jól is haladt a klaszszikus zenei képzésben. Végzetes következményei voltak azonban az 1965. június 9-i napnak, amikor az édesapja – aki azt szerette volna, ha a fiából tanár lesz – jutalomból elvitte egy népstadionbeli koncertre. Esett az eső, és a tizenkét éves fiú nem igazán értette, miért is éri meg kitartóan várni. Aztán elállt az eső, megszólalt egy zenekar, aztán egy trombita és egy rekedt hang – Louis Armstrongé. Neki köszönheti, hogy eldöntötte: dzsesszista szeretne lenni, évtizedekkel később pedig a vak Ray Charles lett a zenei példaképe.
Első fellépéseire még a Vakok Intézetének hátsó kerítésén kellett kiszöknie –a zenésztársak hozták-vitték a tizenhét éves vagány srácot. Ehhez az intézet kazánfűtője és portása falazott, annak a Sankó Lászlónak az apja, akinek a zenekarában játszott a gitárkirály, Radics Béla is. Sankóéknak akkoriban nem volt orgonistájuk, ő meg örült, hogy profikkal zenélhet (és jó volt a gázsi is: 150 forint). Ekkor már szorgalmasan tanult az édesapjától kapott első harmonikáján, bevágta az összes arra érdemesnek tartott táncdalfesztiváli nótát. 1971-ben befejezte a vakok iskoláját, és szülei – akiknek két másik gyerekről is gondoskodniuk kellett – útjára bocsátották a már igencsak önálló nagyfiút.
Ekkor kezdődött életének tizenhárom évig tartó vendéglátós szakasza Szombathelyen. Egy idő után még csak unta a vendéglátózást, később egyenesen utálta. Lakodalmakat sosem vállalt, és nem azért zenélt, hogy húszasokat tömködjenek a zsebébe. Volt, hogy megmondta a vendégnek: nyugodtan igya meg a sörét, érezze jól magát, őt pedig lesz szíves békén hagyni – ilyenkor tulajdonképpen gyakorolt, például dzsesszt. Emiatt persze folytonos konfliktusai voltak a főnökeivel. Mivel nem látta a vendégeket, ha azt hallotta, hogy ismeretlenek érkeztek, beleadott apait-anyait. Szentül meg volt győződve arról, hogy kocsma helyett a színpadon volna a helye, de elkeseredett tehetetlenségében csak abban bízott, hátha egy jó fülű vendég felfigyel rá. A vak véletlen vagy a vak szerencse úgy hozta, hogy 1984-ben a Bicske és Vidéke ÁFÉSZ (Hogy borulna rájuk az ég! – sóhajt Weszely) csákvári vendéglőjében játszott, amikor a Budapest Ragtime Band néhány tagja oda tért be vacsorázni. Még abban az évben bandtag lett. A következő két évben bejárta velük a fél világot.
Ma is játszik néhány vendéglőben, emellett évente legalább negyven komoly fellépése is van – szólóban, duóban, nagyobb formációban, szimfonikus zenekarok és jeles előadók koncertjein működik közre. Szerkesztett hangos könyveket a Kossuth Kiadónak, például az Egri csillagokat Bitskey Tiborral, dolgozott vakoknak szóló rádióműsorban, saját stúdiójában öt saját lemezén kívül már hét korongot készített el celofánkészre. A Petőfi rádióban évekig vezetett élő kívánságműsoráért 2002-ben eMeRTon-díjat kapott. 2009-ben pedig önálló lemezbemutató koncertet tartott a MüPában.
Három gyereke van, jelenlegi feleségével, Ibolyával alig két éve, az interneten ismerkedett meg. Addig-addig skype-oltak, hogy megkérte az asszony kezét, és csak tízpercnyit kellett az igenre várni. Ennél jóval többet az első személyes találkozóig, Ibolya ugyanis tizenkilenc év után San Franciscóból települt haza Weszely kedvéért.
– Azt szoktam mondani, hogy Ernőkével a nap 24 órájában együtt „dolgozunk” – magyarázza Ibolya. Így tudják megspórolni azt, amit korábban másoknak kellett kifizetni azért, hogy mindig legyen, aki kíséri, furikázza a vak embert. – A férjem nagyon elcsodálkozott – teszi hozzá szomorú mosollyal –, hogy az autója mennyivel kevesebbet fogyaszt, amióta én tankolom.
Ha valakit rajtakap, hogy aljasul vagy piszlicsáré módon kihasználja a vakságát, Weszely az évek során kidolgozott módszert alkalmazza: megvetése jeléül végleg és teljesen leírja magában az illetőt. Azt sem szereti, ha vaksága miatt úgy bánnak vele, mint a finom szarral. Azt ugyanis akárhogy simogatják, az ember előbbutóbb fintorogni kezd tőle. Elvárja, hogy őszinték legyenek vele, ha a teljesítményéről van szó. Nehezen viseli az együttérzésesdit is, mert általában hamar kiderül, hogy az leginkább csak üres duma.
Bárhol játszik – koncertteremben vagy utcai pódiumon – az első tapsig drukk van benne. De ha azon túl van, tudja: most már csak azért kell dolgoznia, hogy a lehető legnagyobb örömben részesítse a közönségét. Csak ez számít.
