Különös, és a kortárs költészetkiadás háttérállapotaira nézve voltaképpen kínos tény, hogy Ferencz Győzőnek, a (szokványos és suta szóhasználattal) középnemzedék rangos költőegyéniségének, ugyanennyire rangos irodalmi díjak és kitüntetések kedvezményezettjének (és nem mellesleg: egy kiváló és a szakmai körökön kívül is eseményszámba menő Radnóti-monográfia – 2005, új kiadás: 2009 – szerzőjének) utoljára 1993-ban jelent meg új verseskötete. Azóta írott verseit ugyan volt alkalma kötetben közreadni, de csupán függelékként, 1997-es összegyűjtött verseinek és egy 2000-ben megjelent válogatásának a végére illesztve őket, azaz kénytelen-kelletlen behódolva a keletkezés időrendjét kényszerűen kísérő esetlegességnek.

Az új kötet éppen erre, ennek a behódolásnak a felmondására és visszavonására alkalom, mégpedig két összefüggésben.

Egyrészt nagyjából tizenöt év verstermésének a szükséges mértékű és kellően világos elkülönítésére a költő régebbi alkotói fázisaitól vagy periódusaitól – korábban, a gyűjteményes kötetben (Magamtól egyre messzebb) és a válogatásban (Alacsony ég alatt) a régi anyag, jegyzi meg a Szakadás fülszövegében Ferencz, „magába nyelte” az újabb verseket. Másrészt – és ez, ha lehet, még ennél is fontosabb – arra is alkalom, hogy ezek az új versek a csoportosítás és ciklusba rendezés révén kialakított virtuális rendbe illesztve valamiféle közös jelentéstöbbletben részesüljenek, és egymással összefüggésben koherens rendszert alkotva új, sőt – ha van ilyen –„még újabb” versekként olvasódjanak újra, akár narratív értelemben is, egy összefüggő és rendezett belső történet nyomvonalaként.

Elkülönítés, rendezés, koherencia –ezek a kötetnek már külsődleges értelemben is szembetűnő jegyei. Olyan jegyek ezek, amelyekhez a költészettörténet és a poétika tudománya gyakran a klasszicitás fogalmát társítja: a költő uralja anyagát, birtokában van költőileg feldolgozott élménytartalmainak, a költészetében újrateremtett világ formára talál és a forma kegyelméből értelmes egészként áll elénk. Nem jogtalan képzettársítás ez a Szakadás kapcsán, már csak azért sem, mivel Ferencz Győző költészetében már korábban is észlelhető volt valamiféle sajátos klasszicizálódás. Első kötetének (Ha nem lenne semmi nyom, 1981) avantgárd nyelv- és betűköltészeti tűzijátéka idővel kihunyt, hagyományos strófaképletek, klasszikus versmértékek léptek helyébe – ilyen vers, retorikailag is visszafogott, képalkotásának merészségében is klasszikusan mértéktartó, a jelen kötet darabjainak a többsége is.

Ám közben olyasmi zajlik ezekben a versekben, amely – ne féljünk az erőteljes jelzőtől! – döbbenetesen ellentétes mindavval, amit a klasszicizáló összbenyomás sugall. Szakadás az egyik vers címe, ugyanezt a címet viseli maga a kötet is, s a „szakadás” a kötet, mondjuk így, „mélytémája”: mögöttes metaforája vagy alapeszméje is. A szó (és a fogalom) elsődleges értelmében, azaz a folytonosság folytonos hiányát jelentvén, az én, az élet, a közösség, a helyzet és az ország töréseit, de minden más jelentésben is áthatja a versek sugallatát: kiszakadásról és elszakadásról, leszakadásról és felszakadásról tudósítanak a versek. Valamint megszakadásról és beszakadásról: a katasztrófáról, amelyben hirtelen láthatóvá és kényszerűen megélhetővé válik a káosz és a semmi, a pusztítás és a pusztulás.

„A bőséges nélkülözés, / a víg szenvedés”, olvassuk a Felsőbb parancsra című versben. A klasszikus retorika oxymoronnak nevezi az ilyen szóalakzatot, amelyben logikai szempontból a jelző jelentése a jelzett szó jelentésének a kizáró ellentéte. Az „oxymoron” szó akár a jelen kötet metaforája is lehetne: a Szakadást a megformálásnak és a megformáltnak ilyesféle drámai ellentéte élteti és teszi súlyos és jelentős költői alkotássá.

Ez az ellentét egyébként mozgásban –szaggatott mozgásban – van mindvégig a kötetben: mennél antiklasszikusabb lesz a közlendő, annál klasszikusabbá válik a forma, azaz mennél nagyobb a baj, annál higgadtabb a szólás. Egészen a szakadáspontig: az utolsó előtti versciklusban (nota bene: Szakadás a címe) már akkora a baj, hogy arról csupán az elköltőietlenített beszéd, a verssé tördelt prózamonológ képes tudósítani, ha egyáltalán. Az utolsó ciklus (Betűk háta mögött) enigatikus szabadverseiben pedig maga a szakadás válik rendezőelvvé: a rejtelmes logikával egymás mellé kerülő, de mindenféle nyilvánvaló öszszefüggéssel radikálisan szakító emléknyomokban egy önéletrajzi folyamat sejlik fel, hogy rögvest a legradikálisabb módon titkosítsa magát, egyebek közt egy igenigen talányos irodalmi allúziórendszer, Kemény Zsigmond Ködképek a kedély láthatárán (1853) című regénye szövegével Csúcsteljesítmény a záróciklus. Klaszszicizmuson immár innen és túl, de elszakadva a kötet előző ciklusaitól is, új utat nyit és új irányt jelez Ferencz Győző költői pályáján.