A porcelángésa második élete
A kinti negyven fokban is hűvös Szász Károly műhelye. Itt minden vizes. A gépek vízzel működnek. A cakkozó, a csiszoló, a simító. Itt a víz társa a gyémánt. Gyémántcsiszolóval formázza, szabdalja, vagdalja, lukasztja a tervező a tálalók mélyéről előhalászott étkészletek csorba cserepeit.
Porceláncsészefülek és hatalmas tá lak apró darabjai, kávékiöntők csőre és szétaprózásra ítélt bögrék díszcsíkjai várják a csiszoló gép táljában, milyen jövendőbeli funkciót szán nekik a „mester”, aki 2009-ben végezte el a Moholy-Nagy Művészeti Egyetem üvegtervező szakát.
Szász Károlyt nemcsak az üveg izgatta – amitől egyébként is félnek az emberek, mert könnyen törik, szúrhat, vághat –, hanem a kő meg a porcelán. Restaurátori munkát vállalt, miután berendezte saját kis műhelyét, és megvásárolta egy nyugdíjba vonuló üvegcsiszoló mester ötcsapágyas, szuper berendezéseit. Vitték hozzá az ismerősök a szétrepedt, elpattant, törött tálakat, csészéket. Voltak helyrehozható darabok és olyanok is, amelyek esetében más restaurátor valószínűleg a kukára mutatott volna. De Szász Károly mindenáron meg akart menteni néhány csodaszép holmit. Elgyönyörködött a japán gésákban, a kanyargó virágindákban, a rokokó figurákban, és beléjük látta az ékszert.
Az első kollekció gazdája annyira fellelkesült, hogy továbbajánlotta a barátnőinek. Szász Károly végül azon kapta magát, hogy zsákszámra áll a műhelyében a porceláncserép. Egy kimondottan lomtalanításból élő antikvitásos töredékeit is megkapta. Máskor meg egy ismerős lepte meg két nagy üvegnyi porcelántörmelékkel a londoni Victoria & Albert Múzeumból. Bár nem idegen tőle a cserekereskedelem sem (a kapott nagyobb darabokból ékszert készít a megrendelőnek, az apraját megtartja), piacot keresett magának.
És talált. Például a budapesti Wasárnapi Művész Piacon, ahol az unikális darabokat nem önmagukban árusítja Szász Károly. Ad hozzá mesét is –ajándékba. Ha teheti, a porcelán gazdáját is kifaggatja a tárgy sztorijáról, és ezt színezi tovább a minták alapján. Egy 1700-as évekbeli porcelánkészletért anno állítólag egy telket adtak. Hát ez ne kiáltana történetért?
Ül a csiszolónál Szász Károly, nem tud egyetlen dologra koncentrálni. A gyémántkorong alá helyezi az egyik szeletkét, de a hullajtóban meglát egy másik cserepet, és inkább azzal kezd el foglalkozni. Azt mondja: bohém módjára kap bele-bele a készletébe. Aztán átül egy másik hatalmas vaskoronghoz, ahol meg úgynevezett szilícium-karbid szemcsés módszerrel csiszol. Újabb állomás a mosdó rész, majd a szalagcsiszoló gép, ahol olyan simára dolgozza a porcelánt, hogy már csak foglalatot kell hozzá gyártani.
Imád kísérletezni a fiatal redizájner. Nemcsak ékszert készít, hanem újragondolja a régi funkciókat is. Például új csészét formáz a töröttből, de nem ragasztóval, hanem üveggel. A hiányzó oldalt pótolja egy egyenes, átlátszó, megmintázott lapocskával. Úgy néz ki, mint egy félbevágott csupor, amelylyel akár felére csökkenthetjük a kávéadagunkat. Sőt, hogy mindezt fokozza: készített bal- és jobbkezeseknek való változatot is, hiszen ezeknél az újraformázott finomságoknál csak az eredeti, szépen festett porcelánrészből lehet inni.
Az ötletekből nem fogy ki Szász Károly. Örömmel párosítja például a vetélytársakat: Zsolnay eozinmázas darabkákból és Herendiből készít fülbevaló-intarziát melegre kötő ragasztóval. Bélyeggel kombinál üveget, körömreszelővel házasít gyűrűt, és kavicsokba is ültet színes üvegeket.
A műhely ajtajában álldogálunk, egy lépéssel a föld felszíne alatt. A bejárat előtt kiskert, porcelánokkal beültetve. Mikor a nagy fa és a bokor mellé földbe szúrta a kancsót meg a tálakat, azt mondták a szomszédok, ne hagyja kint, el fogják lopni. Szász Károly valamiért ennél jobban bízott az emberekben. Rosszul tette, mert egy méregzöld tányérnak egyik napról a másikra lába kelt. Azt azonban álmában sem gondolta, hogy valakinek ez szemet szúr, és a tányért visszapótolja a saját készletéből. Pedig így történt. Olyan mesébe illő. Mintha egy antik porcelándarabból csiszolt medálhoz készült volna.
