A lemez megint kérdéseket vet fel, emlékeket kavar, dilemmákat ébreszt. Hogy mi a fontosabb: a dal, vagy az, aki előadta? Hogy a dallamok, sorok, gesztusok túlélik-e azt, aki életre keltette őket? E lemezt hallgatva mindenesetre többször elfog a kétség, hogy tényleg annyira erősek-e, hogy még azt is kibírják, ha illetéktelen kezekbe/torkokba kerülnek?

De mielőtt a részletekbe beleszaladnék, nézzük a szándékot, ami e projektet létrehozta. Az Eszembe jutottál atyja és végrehajtója, Marton László Távolodó öt éve az Illés előtt már tisztelgett hasonló kiadvánnyal, részben azonos előadói körrel szövetkezve. Elképzelése akkor is, most is tisztességes és egyértelmű volt: azért gondolkodott fiatal és középkorú előadókban, hogy az Illés, illetve Cseh Tamás dalait némiképp leválassza a hatvanas-hetvenes évek generációjáról. Mert bár e korszakos életművek bizonyos rétegei nem feltétlenül értelmezhetőek az őket létrehozó társadalmi-szellemtörténeti-életérzés miliőtől, azért többek egy letűnt világ szonikus kövületeinél: sokkalta kortalanabbak, univerzálisabbak, máig érvényes gondolatokat, hangulatokat hordoznak. Ami akkor mutatkozik meg leginkább, ha megnézzük, hogy ezzel az örökséggel mit kezdenek azok, akik már az új világba nőttek bele.

Marton 2009 tavaszán kezdett bele a szervezésbe és eleve lemez-koncert-film hármasban gondolkodott. Az eredeti elképzelés szerint zárásként maga Cseh Tamás énekelt volna, de túl beteg volt már, kérte, várjanak. Aztán örökre távozott. Viszont Martont megkereste Péterdi Péter, a nemzedéki dalnok lemezeinek egykori hangmérnöke, hogy talált egy felvételt, ami még soha sehol nem jelent meg. Kipucolták az éneksávját, számmá hangszerelték, feljátszották. Így történhetett meg, hogy zárásként valóban Cseh Tamás énekel.

De hát ez pusztán bónusz, a lényeg mégiscsak az, ami előtte van. Az a tizennyolc dal, amit tizennyolc kurrens formáció énekel, skában, rockban, világzenében, elektronikában. Színvonalban, eredetiségben kellőképp erős szórással: legalább annyi közte az éltető csúcspont, ahány a kiábrándító kísérlet. Alulról kétségkívül az Etnofon Társulat viszi el a pálmát, melynek produkciója fantáziátlan és színtelen, de mondjuk a Besh O Drom, a PASO vagy az egykori alkotótárs, Másik János sem pazarolt túl sok energiát a maga felvételébe. Legalábbis az eredmény ezt sugallja. Miközben kontrasztként számos remek alakítás és néhány igazi gyöngyszem is akad a korongon. Például a reményteljesen szplínes Nincsen más (Balaton), a lüktetőn szétúszós Forró város (Péterfy Bori) vagy a hányavetin rockoló Budapest (Kistehén Melanko). A képzeletbeli dobogóra pedig három olyan produkció is felállhatna, amelyre méltán emlékszik majd az utókor: a heves (igaz, néha túljátszott) érzelmi kitörésekben tobzódó, mégis meditatív Eszembe jutottál (Tóth Evelin & Lantos Zoltán), a rendkívül inspiratív zajokkal terhelt, mégis homogén hangulatú Váróterem (Bin-Jip) és az (f)elszabadultan játékos, mégis roppant zenei Antoine és Désire történelemkönyve (Bognár Szilvia & Herczku Ágnes).

Cseh Tamás