Natalie Cole egy kicsit mindkettő. Már a koncert kezdete előtt is fogytak, fogyogattak a korongok, mindenki tudta, hogy ezzel a hanggal nagyon nem foghat mellé, de utána már egyenesen elkapkodták a hordozókat. Régi és új albumokat, karácsonyi válogatást, mindent. És ezen nincs semmi meglepő: akit nem fogott meg a budapesti koncert hangulata, felépítése, sejtelmes, mégis átütő ereje, az vagy nagyon szőrösszívű, vagy már erős romlásnak indult a hallása. Ami meglepő az sokkal inkább Natalie megjelenése. Az immár hatvanéves énekesnő kék, légies ruhájában jobbára egy harminc körüli bombázónak néz ki. S persze benne lehet ebben a furcsa karcsúságban a veseátültetés, a szigorú diéta, a csúcsokat és hullámvölgyeket egyaránt megtapasztaló pálya, és az is, hogy nem az első sorban ültem, de nem lehetett elég messze ülni ahhoz, hogy ne az örök ifjúság szérumán gondolkodjon az ember. Azon, hogy lám, ő megtalálta az öregedés ellenszerét. Ebben persze segítenek az örökzöldek is. A Fever, a Route 66, Frank Sinatra egy-egy klasszikusa, a papa, Nat King Cole megidézése. A koncertnek erre a részére tökéletesen illik Natalie felkonferálása: dőljünk hátra a székben, engedjük el magunkat és élvezzük az aranykort. Hollywood régi fényét, a blues, a dzsessz, a rock and roll születését, a békeidőket, valamit, amit nem tud kikezdeni az idő, ami most is úgy ragyog, ahogy ragyogott akkor, és ehhez semmi köze a nosztalgiának, retrónak, az újrafelfedezés divatjának. Natalie egész egyszerűen uralja a műfajt; ahogy megszólal, egyszerre repít el minket egy füstös blueskocsmába vagy egy nagyszabású revübe, görlök és cilinderes férfiak közé. És nem tudta kikezdeni ezt a hangot semmi, se a drog, se az alkohol, se a hányatott életmód, a Grammyk és a talán túl hamar jött siker, a csalódások, semmi. Abban, hogy enynyire magabiztos, már-már tévedhetetlen, nagy szerepe lehet, hogy a tejbepapival együtt szívta magába a kor minden eleganciáját, báját és előadói trükkjét: a papával ki tudja hanyadjára előadott duett, hála a modern technikának és az archív felvételeknek, maga a tökély. Unforgettable...

És azt is tanítani lehet, hogy a kissé álmos tökéletességtől hogyan jutottunk el a When Love Comes to Town lüktetéséig, amikor már tényleg nem lehet ülve maradni. Talán csak B. B. King és a csúcson lévő U2 tudta így elénekelni ezt a dalt. És hány hangos sláger vezetett a táncos végkifejletig! A This Will Be (An Everlasting Love), a pezsdítő Mr. Melody, Neil Young klasszikusa, az Old Man, vagy a most is remek, bár kissé túlcsorduló Miss You Like Crazy. S tegyük hozzá gyorsan, abban is hihetetlen rutinja van, hogyan fogja meg pillanatok alatt a közönségét: laza, mégis elegáns felkonfokkal, néhány magyar szóval, vagy azzal, hogy Horgas Esztert is vendégül látta egy dal erejéig, aki most sem hozott ránk szégyent. (S akkor már azt se hallgassuk el, hogy meglepő módon Rodrigo művével, a Concerto de Aranjuez adagio tételével kezdte előzenakari ténykedését, de pár percen belül a dzsessz-rock vizeire evezve adta tudtul, hogy igazából mindig is egy laza, ugrálós, szeszélyes előadó rejtezett benne. Egy-egy térdhajlítós, csípőből elővezetett figurát még a rocktörténet leghíresebb fuvolása, Ian Anderson is megirigyelt volna. Egy szóval: Horgas Eszter vendégszereplésével lett igazán kerek az este.)

Egy királynő! Egy fekete királynő! – áradozott mögöttünk valaki kifelé menet, s bár kissé közhelyes az elragadtatás, keresve sem találni jobbat. Mert tényleg van valami királynői Natalie Cole-ban. Ahogy a maga természetességével lépdelt át a stílusok között, ahogy teljesen mellőzte a glamúrt, hogy inkább csak a dalok csillogjanak, hogy úgy énekelt szívről, szerelemről, fájdalomról, mintha sose éltek volna vissza ezekkel a szavakkal. Volt benne valami tiszta és megfejthetetlen, ami már túl van a sztárságon, de még innen a legendán. Valami, ami hús-vér valóság, és nem gyorsan tovatűnő illúzió.

Natalie Cole: egy igazi királynő