A tengerpart mellől jövök, ahol a parti sétány különböző szakaszait híres olaszokról nevezték el. Olyanokról, mint Alberto Sordi, Sophia Loren, Mike Bongiorno. Az utóbbi a látszat ellenére nem egy ítélet-végrehajtó Vito Genovese bandájából, aki azóta már a halakkal vacsorázik, hanem néhai tévésztár, kvízkirály, az olasz Rózsa Gyuri. A sétány egy jelentős szakaszát pedig Andrea Bocelliről nevezték el, és nyilván meg kellene érteni, hogy miért.

Előre bocsátom, hogy a Carmen-lemez alapján ez teljesen lehetetlen. Bocelli érezhetően kis, rosszul képzett hangon dünnyög, duruzsol, ciripel, magasságai nincsenek, ha mégis el kell azokat a hangokat énekelni, megáll a zene, a tenor erőt, energiát, levegőt gyűjt, aztán elrikkantja magát. Hogy lehet, hogy Bocelliről el van nevezve egy sétányszakasz, és, mondjuk Pavarottiról nincsen, aki pedig szintén olasz, akinek Bocelli a cipőmadzagját se oldhatja meg, és, aki egyébként sokat tett Bocelli sikeréért, amikor meghívta a Pavarotti és barátai koncertjére. Mulandó az előadói dicsőség, és ahhoz képest, hogy Luciano Pavarotti mennyit szerepelt az operaházak és arénák mellett a lapokban, elég gyorsan felejtették el. Nem aggódom érte, majd előkerül, de, kevésbé érzelmes húrokat pengetve: lehet egy énekesi karriert az együttérzésre alapozni?

A válasz az: lehet.

Ebből a szempontból tehát nem is Bocellivel van baj a Carmen-lemezen, hanem szinte mindenki mással. Hacsak nem ők is a szánalomra játszanak. Szegény Bryn Terfelnek például elmentek a magasságai, olyan szörnyű, artikulálatlan ordításokat hallat a Torreádor-dal megfelelő pillanataiban, hogy kénytelen vagyok családjával, valamint közeli és távoli szomszédaival is együtt érezni, nem lehet kellemes az ilyen lakótárs. Eva Mei énekli Michaelát. Ha előbb hallom ezt a lemezt, nem lett volna akkora csalódás a művésznő idei fellépése a Május ünnepen. A címszereplő Marina Domashenko azért hang, de ezt a szokásos búgó bujálkodást már nehéz volna szerepértelmezésként elfogadni. Egy rejtéllyel tehát gazdagabbak vagyunk a lemez után. Vagy akár többel is. Nem csak az a kérdés, hogy Bocelli miért és meddig még, nem is csak az, hogy vajon miért van olyan rossz hatással a környezetére, hogy még azok is elromlanak, akik többnyire jók szoktak lenni. De az egész vállalkozásnak van valami szuicid jellege. Ha egyszer válság van, nem gazdasági, hanem, hogy úgy mondjam, műformai, minden új lemeznek nem egyszerűen önmaga, de a CD, az otthoni zenehallgatás, a megörökített előadás mellett is kell érvelnie (ahogy teszi ezt mondjuk a Bartók Új Sorozat), akkor ezt a Carment vajon mi a bánatnak kellett kiadni?

Andrea Bocelli