Másfél nap a Völgyben
A Völgykapu feliratú molinó után nem sokkal elterülő Vigántpetend község egy tetszetős, 500 forint névértékű parkolójeggyel és egy kiterjedt vurstlival várta látogatóit. A közművesítetlen külterületen körbeállított sátrak között ez idő tájt azonban egy komplett vasúti sorompót is le lehetett volna ejteni, szinte észrevétlenül: jobbára csak a kézművesek és a mutatványosok jelezték, hogy az élet él, és élni akar, főleg persze megélni, ettől függetlenül még így is volt látnivaló szépen. Mi elsősorban a mező közepén nem mozduló, rurális ábrázolatokkal dekorált ringlispílre figyeltünk fel, amelyen nem sokkal a Pajkos és a Csillag nevű falovacska után egy remek kis Moszkvics-parafrázist fedezhettünk fel. Másodsorban a Sporthorgászat című bódé tárgynyereményeire, konkrétabban a műanyag szamurájkardokra, a polimer jogarokra és a wunderbaum mellé akasztható szivacs dobókockákra, harmadsorban pedig a Dobozdobáló című vállalkozás által kilátásba helyezett plüssmajmokra és nemzetiszínű sörnyitókra. Természetesen a tárgyalkotó népművészet konzervatívabb irányai, tehát a fafaragás, a lábbelikészítés, az ötvösség, a fazekasság is méltó módon reprezentálva volt a kaszálón, ahogy a népi konyha remekei is, élen a megkerülhetetlen töki pompossal, de hát ilyeneket már nagyon sok helyen nagyon sokszor láttunk kézművesvásárban, hazafias sörnyitót azonban csak a legkomolyabb magyar nagyvárosok kiemelt övezeteienek legelegánsabb szuvenírboltjaiban.
Hogy hogy nem, a Völgy lüktető szívében, Kapolcson is találtunk egy különös nevű polimeralapú sátrat, erre az volt ráírva, hogy „kölcsönözhető”. Könyveket, naptárakat, fényre mozgó virágokat és határidőnaplókat láttunk benne, gondoltuk, ez amolyan tipikus völgybeli móka lesz, nosza, kölcsönözzünk ki mondjuk egy Young Love című határidőnaplót, de aztán kiderült, hogy csak vásárolni lehet, igazából a sátor maga, ami kölcsönözhető, és az se itt és most. A tipikus völgybeli móka persze nem maradt el, nem sokkal a sátor után ugyanis nem más ment át előttünk az úton, mint a mindig vidám Palya Bea, tehát a Művészetek Hölgye, egy kis vicces, kétcentis szalmamadarat sétáltatva, jót nevettünk. Kapolcson ekkor már amúgy is igen magas fordulatszámon pörgött a nagybetűs élet.
Harmadik állomásunk, Monostorapáti jóval csendesebbnek bizonyult bevonulásunkkor, de roppant meglepően fogadott: részint egy kis fehér lóval, amely a rézsűn volt kikötve a tűző nap alá, és ettől biztos nagyon jól érezte magát, valamint egy tűzcsappal, amelyre egy vízcsap volt szerelve, meg egy tábla, azzal az opcióval, hogy „nyugodtan megengedheted magadnak”. Naná hogy meg is engedtük, de a víz majdnem olyan hőfokú volt, mint kb. a ló agyvize lehetett; a Vén platán kocsma valamivel hűvösebb terasza és söre, valamint a KoMa Prudukció Café Brasil című remek mozdulatjátéka azonban bőségesen kárpótolt keserveinkért. A 30Y együttes késő esti, gyenge közepes Kispál és a Borz-koncertje azonban sajnos újra rontott valamelyest az egyenlegen.
Szombaton Pulára látogattunk el elsőként, ahol azonban a meghirdetett délelőtti időpontban a Színitanház szakjainak bemutatása helyett csak néhány bedagadt szemű ifjat találtunk, kólával és rostos üdítővel gyógyultak éppen, ami egyébként e korai órán lényegesen logikusabbnak tűnt, mint egy ilyen bemutatás. Innen Öcsre hajtottunk, ahol semmi egyéb mellett egy manókészítést figyelhettünk meg, majd Taliándörögdre, ahol a legtöbben ugyancsak önmaguk újjáélesztésén mesterkedtek éppen, ekkor még sem a Balaton-felvidék népi építészetének dokumentumai (dr. Szász János fotóhagyatékából), sem az Emigránsok érintette Európa (Gáti György felvételei) című tárlat nem vonzott tömegeket, pedig tényleg klassz volt mind a kettő. Az Ősök Háza pincéjében is könnyen elfértünk magunktól – ott csudaszép régi téglákat láttunk, volt köztük olyan, amelyet Kr. u. 420 körül készítettek, és olyan is, amit nem.
Muszáj volt visszamennünk Kapolcsra. Itt újfent szembesülhettünk a nagyszerű Palya Beával, aki a Déli Palyaudvar című attrakció keretében éppen gyerekeket énekeltetett, valamint olyan felnőtteket, akik még nem felejtették el, hogy egyszer ők is voltak gyerekek, pláne hogy azóta csak pár év telt el, igaz, az elég nehezen. A legnagyobb kavalkád a patakparton volt tapasztalható, ami azért nem csoda, mert itt volt a legsűrűbben együtt mindaz, ami a magyar léleknek igazán kedves, vagyis a mély bölcsességet sugárzó hímzett falvédő, a rigófüttyös alföldi tanyát ábrázoló festmény, a honfoglaló övtáska, a neonzöld bőr cowboykalap, a mosómedvés hűtőmágnes, valamint a birkapörkölt tüdővel. Nehéz volt a döntés, de választásunk végül egy pompás őrségi fazékra esett.
A nap végén a monostorapáti katolikus templomba vezérelt a jó sorsunk, ahol a világ hatodik legjobb ütőegyüttese, a Talamba adott nekünk fergeteges koncertet. A formáció az Este a négereknél című kompozícióval bocsátotta útjára megemelkedett lelkű hallgatóságát, melynek részeként megfogadtuk: ha megérjük, jövőre visszajövünk, és lekötjük a szegény kis fehér lovat a rézsűről. Már ha megéri.
