Az idén ötvenöt éves zeneszerző-szaxofonos DreschMihály igencsak megküzdött érte, hogy muzsikus lehessen: építész édesapjának és könyvelő édesanyjának a szürke hatvanas években jobb dolga is akadt annál, mint hogy fiának gyakorlóhangszert vegyen. Pedig a zene már öt-hat éves korában rendkívül erős és mély impulzusokat váltott ki belőle, ma is szívesen idézi fel például unokanővére esküvőjét, amikor a lakodalmas nép csengős szekerekkel Kabára menet hatalmas mulatságba keveredett. Ugyanígy varázsolták el a dallamok akkor is, amikor földesi keresztapját Sándor-napon rendszeresen környékbeli rezesbandák és cigányzenekarok köszöntötték, vagy amikor a Nyugati pályaudvar melletti Resti Étteremben (ma McDonald’s) a vasárnapi családi ebédek alatt Kozák Gábor József és népi zenekara húzta ízesen.

Az amúgy nem jómódú szüleinek hiába mondogatták a tanárok és a muzsikusok, hogy taníttassák a gyereket, hisz látszik, mennyire hat rá a muzsika, ők ezt nem tartották létfontosságúnak, inkább gépipari szakközépiskolába íratták a fiúkat, gondolván, abból bizton meg tud majd élni. Érettségi után Dresch mechanikai műszerészként két évet le is húzott a Beloiannisz Híradástechnikai Gyárban, de mellette már járt a dzsesszkonzervatórium előkészítőjébe, ha meg tehette, szaxofonozott. Amikor ugyanis a rádióban meghallotta Johnny Griffin Quartetjét, úgy érezte, számára nincs más út, csak a dzsessz. Anynyi szabadságot, energiát, mívességet érzett benne.

A dzsessztanszak elvégzése után Kőszegi Imre hívta a zenekarába, rajta keresztül hamar bekerült a mainstream dzseszszélet vérkeringésébe, a nyolcvanas évek első felében többféle formációban is fújta a sztenderdeket, tüdőből, ahogy kell. Mígnem az évek során megértette, hogy neki más utat kell járnia, mint a nagy mestereknek, Johnny Griffinnek, John Coltrane-nek vagy Archie Sheppnek. Ha az ő zenéjüket játssza, az a legjobb esetben is csak utánzás marad. Miként anno megfogalmazta: „Rájöttem, a zene egész embert kíván, beleértve, hogy honnan jön, kiktől jön, milyen körülmények között él. Az fog a hangszeren megszólalni. Így támadt arra igény, hogy önmagamat, a saját élményeimet játsszam. Tudniillik gyakorlás közben feltűnt, hogy miközben az első kis darabjaim létrejöttek, a nagyszüleimre gondoltam. Azóta is fontos ez az irány. Hogy az én szeretteim mindig ott legyenek a lelkemben.”

Ebben az időszakban érte a következő meghatározó élmény: a Váci utcában sétálva az egyik könyvsátorból a Sebő–Halmos duó egyik lemeze szólt, rajta a történelmi Magyarország különböző tájegységeiről származó táncrendekkel. Megvette, hallgatta, és nemsokára ellátogatott a Molnár utcai táncházba, amelyről korábban már amúgy is sokat és lelkesen beszélt neki az egyik kedves lányismerőse. Az ott tapasztaltak pedig teljesen magával ragadták.Miként az is sorsszerű volt, hogy nagyjából ezzel egyidőben találkozott a hazai dzsessz-szakmán belül teljesen egyéni hangot megütő Szabados Györggyel, aki elsőként kísérletezett a magyar népzene és az amerikai dzsessz szervesítésével.

Ezek hatására döntött úgy 1984-ben, hogy megalapítja saját zenekarát, a Dresch Quartetet, amely ugyan az elmúlt huszonhat évben többször átalakult, de amellyel azóta is töretlenül járja a maga egyéni, másokkal nehezen rokonítható útját. Rendszerektől, politikai kurzusoktól függetlenül. Hisz a lényeg számára sosem változott: „A dzsessz is része annak az univerzális nyelvnek, amely valami tiszta, meleg, szeretetteljes érzést közvetít. Amikor mezőségi, magyarpalatkai zenekarokat hallottam játszani, csak ültem és hallgattam; a táncrend végére valami csendes nyugalom fogott el. Úgy éreztem, mintha kisütött volna a nap. Ehhez képest szerintem mellékes, épp milyen rendszer határozza meg a hétköznapok feltételeit.”

Dresch hitele és ereje nyilván abból is fakad, hogy a dalait, a zenéjét nem produkcióként, hanem az élete természetes részeként éli meg. Azokban tulajdonképpen minden érzése, gondolata benne van. Sokkal szívesebben játszik, mint beszél róla, a nyilatkozatokat meg különösképp kerüli, elég megnézni a barátok által működtetett honlapját (www.sohajkeseru.hu), éle tében alig egy tucat nagyobb lélegzetű interjút adott. Pedig, mint azokból is kiviláglik,mondanivalója éppen lenne, csak a zenéjében sokkal plasztikusabban tudja kifejezni a maga történetét, élményvilágát. Érzékeltetni azt, miként szeretheti az ember egyszerre a legtisztább dzsesszmuzsikát és az eredeti parasztzenét. Hogy miként lehet egyszerre korszerű és magyar.

Látszatra zárt világban mozog, közben mégiscsak befogadó, igaz, az őt ért hatások lényegesen lassabban, áttételesebben jelennek meg játékában, kompozícióiban. Volt időszak az életében, nem is rövid, amikor kizárólag a saját kvartettjével játszott, az utóbbi években azonban sokat nyitott, mindkét irányba: szeret alkalmanként vendégzenészeket hívni, és maga is szívesebben megy el másokhoz. Még ha nem is mindig könnyű számára az alkalmazkodás, azért folyamatosan szükségét érzi, hogy másokkal is zenéljen, hogy ezáltal is jobb kondícióban maradjon, legalábbis zeneileg, szellemileg.

Dreschnek nemcsak a pályája, de az életvitele is konstans: szerényen él, de legalább a zenéből. A siker meg sosem foglalkoztatta. Sőt, mintha egész pályája során félt volna attól, hogy általa kompromittálódik. Ezért is fordult elő többször, különösen a nyolcvanas években, hogy olyan lehetőségeket sem ragadott meg, amelyek előrébb vihették volna, olyanokat is magára haragított, akik amúgy segítő szándékkal közeledtek hozzá. Ő ugyanis mindig a maga akarata szerint szeretett élni és alkotni. Ezzel a hozzáállással már akkor sem volt könnyű az érvényesülés. Ő mégis elégedett, úgy érzi, megkapott mindent, amit szeret, és még el is tartja. A siker amúgy is viszonylagos. Ahogy Restár Sándor költő barátja fogalmaztameg egyszer: „Állok az emelvény legfelső fokán. Szemben a tömeg. Felszisszen. Majd tapsol. Meghajolok. Valamit nyakamba akasztanak. Mosolygok. Még nem érzem: kitüntetés vagy kötél.”