Ferber Katalin gazdaságtörténész 1993-ban úgy döntött, hátat fordít hazánknak. Negyvenegy évesen Japánba utazott, és a sokkterápia hatására fölépült súlyos, lelki eredetű autoimmun betegségéből. A tokiói Vaszeda magánegyetem tanára interjúkötetben mondta el traumatörténetét, kivált az ázsiai országról kialakított, fölforgatóra hangolt nézeteit Kozák Gyula szociológusnak (A felkelő nap árnyéka, Balassi Kiadó, 2005). Ebből a mélylélektani remeklésből mazsoláztak ki, idéztek teljes szakaszokat a több mint száz fotográfiával illusztrált, esszékötetnek tódított, egyvécés pocsék áruban.

Az íráskészség hiányát meggyőzően bizonyító, nyelvhelyességi, központozási hibáktól hemzsegő, fésületlen szóhalom bevezetőjében az áll: „Japán mindannyiunk illúziója. Vágyaink megtestesítője.” Majd azt olvasni: „Egy japán ember igazából csak 60 éves kora körül kezdhet el olyasmit csinálni, amit szeret. Amikor 20-30 év kemény munka után nyugdíjba megy, végre itt az ideje, hogy új állás után nézzen.” Addig –egy 2009-es statisztika szerint – a céges robotos a bevallott túlórákkal együtt átlagosan heti száz órát dolgozik. Ha nagyvárosban él, emellett naponta legalább két órát utazik. Ekkor szunyókál. Kóros alvászavarát csillapítva vedel, mint a gödény, mert „(…) a vállalatok óriási hányada támogatja a munkaidő utáni közös ivászatot”.

Botcsinálta idegenvezetőnk ontja magából a bénító (ön)ellentmondásokkal elegyített otromba általánosításokat, mint: „Ebben az országban nem fordulhat elő, hogy egy férfi kedveskedjen, netán udvaroljon egy nőnek.” A becsmérlésben kiművelt Ferber tíz éve él házasságban Noja Hirosi fizikussal – akiről ezúttal szót sem ejt. A szinglik meghatározása így fest: ők azok, „akiknek véleménye van…, s az anyagi biztonságot megteremtik maguknak”. Nyolc sorral lejjebb: „… a japán szociológia egyik jeles művelője… parazitáknak nevezi őket”. Amennyiben a külföldiekre vadászó, ölebet dajkáló, plázafüggő élősködőknek húszas éveik végére sem kötik be a fejét: „Nos, akkor marad az ímmel-ámmal elvégzett munka, (…) de ha nincs kiút, akár férjhez is mennek, … bárkihez, aki eltartja őket.”

A naplopó hajadonok mellett a magukat a társadalomból kirekesztő, sokmilliónyi mezsgyére szorult Rend(szer)ellenes fiatalról szóló Lézengők és ritterek fejezetben nem említődik meg több, elemi fogalom. A NEET (Not in Employment, Education or Training) csoportba tartoznak a Dame-Kai („Ezt nektek!”) mozgalmat létrehozó, elit iskolát végzett, tehetős fölmenőik pénzéből lecsúszott lázadók. A populista jobboldal által fölhasznált, nihilista freeterek a prostituáltakkal, munkamegtagadókkal, hontalanokkal vegyülnek. A hikikomori elnevezés azokat az ifjakat jelöli, akik hosszú évekre bezárkóznak a szobájukba, szüleikkel az ajtórésen át kiadott papírcetlin érintkeznek, míg szellemilegmentálisan teljesen leépülnek.

Művészet címen tizenhét, verítékes mondatra bukkanunk a kabukiról, a nóról, a bunrakuról (bábszínház), és a nőkből verbuvált Takarazuka revüről, megfejelve az alábbiakkal: „ne várjon tőlem ismertetést egyikről sem, bevallom, nem értek belőle semmit”. Mindez eltörpül ahhoz az alpári csúsztatáshoz képest, miszerint a Japánban élő-dolgozó, mintegy kétmillió külföldi kapcsán „a második világháború utáni amerikai megszállás következményeként töretlenül tartja magát az a téves vélekedés, hogy minden fehér ember amerikai”. Tehát a turistaként (is) köztudottan terhelt, angolul kukkot sem tudó, másnanek minősített japánok nem értesültek Európa létezéséről – sem.

„Abszolút deviáns vagyok, és abszolút a legrosszabb verziója a devianciának. Ugyanis én ezt kulturáltan teszem” –mondta Kozáknak az önlejáratásban meglehetős eredményeket elérő szerző. Aki viszont még ebben is abszolúte téved.