Rossz vicc: erdélyi magyar középiskolások fontolgatják, hogy utolsó éven átiratkoznak román tagozatra, mert ott nem kell magyar irodalomból érettségizni. De a magyarországiak hova iratkozzanak? A szép iránti érzékről módszeresen lebeszélt magyar olvasók tünete ez. Nemzeti kurzus, szocreál és posztmodern, keményebb és puhább ízlésdiktatúrák, amelyek az oktatás révén érvényesítik magukat óvodától egyetemig –szerencsére következetlenül. Nem esztétikai vagy gondolkodói problémák ezek soha, csak hatalmi ambíciók. A többi irodalom.

Száz év alatt a tudománynak nem sikerült meghatározni, hogy mi az irodalom, de ha sikerült volna, sem lehetne tanítani, és ha lehetne tanítani, akkor sem lehetne megtanulni. Tehát az irodalom kezdte el definiálni önmagát, de mivel az irodalom akkor van csak, ha valaki ír, vagy éppen olvas, ezért az író vagy ír vagy olvas, ha viszont önmagát és az irodalmat definiálgatja, nem ír és nem olvas, mert arról beszél (ír), hogy miért nem tud írni, nyilván azért, mert nem tudja, mi az irodalom, nem tudhatja, mit is művel, vagy tudja, de akkor nem erről beszél, hanem műveli… Lehet még ezt folytatni sokáig. Isten veled, kedves olvasó!

Dreff János könyve tulajdonképpen ebből a hülyeségből szeretne kiutat találni úgy, hogy az önreflexiót és az önreflexió paródiáját a végletekig fokozza, és felmondja mindazt, amit egy belevaló bölcsész tud az irodalomról, a hermeneutikáról, a befogadás esztétikájáról és mindezek kritikájáról és tagadásáról, közben fölényeskedik, mint egy pesti irodalmár, gyűlölködik, mint egy egérlyukba szorult hivatalnok, és egy kicsit oblomovkodik, mert egyszerre tudja ennek az egésznek az értelmes meg értelmetlen voltát. Miért is mesélne az író történetet, ha számára az egyetlen történet, hogy éppen elbeszél, ettől jön lázba, ettől szédül vagy istenül. Történet már nincs, hisz nem születik, nem szeret, nem csalódik és nem hal meg senki – azaz nincs már élet, nem történik hát semmi, csak a nagy magyar vagy nemzetközi semmi van, és az erről való öncélú elmélkedés, ahogy azt a fontosabb irodalomtudományi tanszékeken tanítják. Mert ahhoz, hogy a nagy üresjáratú szövegáradást az olvasó értelmesen tudja fogni, lássa az olcsó, perfid vagy rafinált és rejtett textuális játékokat, mindezt élvezze, vagy legalábbis úgy tehessen, mintha, pedig nem, hát ahhoz nagyon sokat kell tanulni. Az irodalom ugyan nem tanítható, de kismillió dolog, ami az olvasásához kell, igenis tanítható és tanulandó, mióta csak írásbeliség van.

Csak az érzékenység nem tanítható – azzal az ember születik. Az utolsó magyartanár feljegyzései egy túlméretezett pamflet, amelyben a kortárs magyar irodalom majd minden szövegalkotási trükkje megtalálható, mindenre van hiper-, meta-, intertextuális hivatkozás, van benne tanszéki zsargon, mindennek a paródiája meg egyfajta bizonykodás, hogy a szerző mindent tud, amit az íráshoz tudni kell, csak történetei nincsenek még a szóbőséghez és a nyelvi bravúrokhoz, és valahol a könyv közepén az olvasó rájön arra, hogy már mindent tud, mindent ért, amit a narrátor mond, mert vagy hajlandó belépni ebbe a konvenciórendszerbe, mozgósítja bölcsészhallgatói és magyartanári reminiszcenciáit, vagy semmit nem mozgósít, akkor viszont kívül marad, és ez a szöveg teljesen olvashatatlan lesz, mint a kortárs magyar próza jelentős része, amihez diákok és olvasók nem kapták meg azt a minimális eligazítást vagy felkészítést sem, amit egy jó magyartanár megadhat, függetlenül attól, hogy a szakmájának milyen a társadalmi megbecsültsége – most épp semmilyen.

Nyilván sokféle irodalom van, de a fontos történetek mindig az emberi létezés alapkérdéseiről szólnak és az ember szimbólumait használják, értelmezik vagy mesélik újra. És minden irodalmi gesztusban a szép keresése van jelen. Az alapkérdések megfogalmazásáig szövegtengeren át visz az út. A túlsó part nem hit és akarat meg tudás kérdése. A túlparthoz nem elég a verbalitás, képzelet kell hozzá meg bátorság.

Jó dolog azt hinni, hogy utánunk az özön Mi itt mind szökött magyartanárok vagyunk, mondta egyszer egy költő valamilyen irodalmi rendezvényen, de egy író kikérte magának, mert ő szökött gépészmérnök…