Nyugati ínyencség
Ez az édes kellemesség magyar viszonylatban mégis inkább édeskés: ha a csomagolásokra gondolunk vagy a hazai cukrászdák világára, elsősorban valami gemütlich nosztalgia a jellemző, valami infantilis vágy, amelyben a gyerekkor és a sosemvolt békeévek olvadnak össze, orális fixáció és monarchiás visszarévedés egyszerre, tekintet nélkül a veszteségekre. (Tényleg csak kultúrtörténeti érdekesség, de maga a chocoatl, az a kesernyés, fűszerezett ital, amelyet Kolumbusz Közép-Amerikában először megkóstolt, az indiánok nyelvén fanyar vizet (xoco = fanyar, atl = víz) jelentett.)
Tehát a formáknál járunkmár, a cukrászdáinkat övező, szinte általánosan túldíszített és édeskés megjelenésnél. De miért ne lehetne egy mignon vagy akár a Gerbeaud-szelet is modern?
A Sopron szélén álló Harrer Chocolat csokoládémanufaktúra többszörösen leszámol ezzel a neobarokkra áhítozó hagyománnyal. Pedig ha egy burgenlandi cukrászfamília sarja Magyarországra nősül, és itt is boltokat nyit, szinte természetes lett volna a monarchiás párhuzam. De nem – hogy más ne mondjak, még a csokoládé sem olyan émelyítően és egyszerűen édes.
Két belvárosi cukrászda után egy bécsi építésszel, Christoph Huberrel (Aw Architekten) Harrerék most radikálisan újat alkottak: nemcsak a csokoládé eredeti ízeit szabadították ki a mindent elnyomó édesség alól, de egy vendéglátóhely lehetőségeit is megsokszorozták. Ez a csokoládémanufaktúra ugyanis nem egyszerűen csak gyártóés eladóhely, hanem valami egészen új minőség, amely mondjuk egy legújabb kori, múzeumi ajándékshop elemeit egyesíti trendi borászatokéval, kiegészítve a csokoládé-látványkonyhával és a köré teremtett, megrázóan hatásos új ízléssel.
Aki a várost az észak-, északkeleti oldalán elkerülő 84-es úton autózik a határ felé, jobbra lankás domboldalt hagy el. Az ipari parkot az Innovációs Központ oszlopos üvegépülete jelzi, bár később inkább lakóparkok települtek feljebb, és alighanem ez késztette Harreréket is arra, hogy készülő cukrászüzemüket új funkciókkal bővítsék. Az épület egy délre néző, enyhe dombtető pázsitzöldjében ül – amúgy gyönyörű kilátással a városra. Erre fordul tehát a terasz és az előadótér teljes üvegfala – a födém itt mint tölteléket a vékony héj fogja közre, de kissé előbbre ugorva árnyékol is – amúgy az épület tömbje három radikálisan egyszerű téglatestből áll össze. Geometrikusan egyszerű, mégis tele a funkciókra nyitott ötletekkel, és ettől már jóval több lesz, mint geometria, szinte áramlik, ahány oldala van, annyi képet mutat.
Világos színek és nyitottság: mindenhonnan visszaköszön a felső, irodai tömb zöldje (rézborítás), az enyhén összefordított dobozok találkozásai pedig újabb és újabb ötleteket szültek az ablakritmusoktól egészen a vendégtérbe a parkolóból felfutó lépcsőig. Alulra került a gépészet és a raktárak, középen az üzemzóna, legfelül az irodák. A manufaktúra tömbje hol szinte belefekszik a fűbe, hol kissé ellebeg tőle – a déli oldalán egy nézetében nekem még Makovecz Imre híres velencei Cápa Éttermét is felidézte. (Ötven éve, a korai hatvanas években épült, ahogy a 6-os út melletti, szekszárdi párja is.) Belül még erősebben érezhető, menyire új minőség született a hazai édesiparban. A hosszú vendégtér szinte teljesen üveg, a kiszolgáló pult pedig még tovább nyújtja ezt a csillogó panorámát, a viszszafogottan modern bútorok viszont inkább otthonosak, mint vendéglátósak. (A pult mellett időnként feltárul a bemutatótér ajtaja, ahová, mint egy borászatban, külön kóstoló íztúrára fizethetnek be a vendégek – mögötte még hátrébb, egy üvegfalon túl pedig a patikatisztaságú üzembe kukkanthatnak le.)
Mindez azonban csak forma. Christoph Huber ezekkel a formákkal külön lendületet vitt az együttesbe, egyszerre elrejtette, kitágította és egységbe is formálta azt a funkciócsokrot, amelyet belefoglalt. Mostantól nemcsak azt tudom, mi lehet a különbség egy növényi zsírokkal olcsósított csokinyúl és mondjuk a teákra jellemző gondossággal válogatott, hetvenszázalékos és narancsvirággal ízesített guatemalai csokoládé között.
