– Megházasodtam, jött a gyerek, kellett a pénz gáztűzhelyre. Semmink sem volt, csak a 120-as Weltmeister harmonikám. El kellett adni. Sírtam, amikor egy idegen motoros a hátára vette, és a Kálvária utcán át elhajtott vele Hódmezővásárhely irányába. Csak 30 év múlva lett újra saját hangszerem. Álmomban rengeteget harmonikáztam eközben. Mindig tökéletesen ment a játék, mint fiatal koromban. De amikor az új hangszert először fölvettem, és megpróbáltam játszani, kivert a víz: az ujjaim semmit sem találtak meg rajta!

Bálint Csilla háziorvos azt szereti a hangszerben, hogy bármit el lehet rajta játszani

A Dél-alföldi Harmonikabarátok Klubjában meséli ezt Molnár Sándor, aki letett arról, hogy újra játsszon, de szervez, ügyet intéz, és hallgatja, hogyan játszanak mások.

2007-ben nyugdíjba ment Duliskovich Sándor, az utolsó szegedi harmonikatanár, ezzel megszűnt a harmonikaoktatás Szegeden. Kiss Ernő, az újszegedi Bálint Sándor Művelődési Ház igazgatója nem nyugodott ebbe bele: az általa szervezett klub egyik fő feladata a harmonikatanítás újraindítása. És persze a harmonikakultúra felvirágoztatása, egy majdani harmonikásfesztivál megrendezése. A nemrég rendezett első szegedi harmonikástalálkozón megtelt a művelődési ház nagyterme: jó kétszázan hallgatták az előadókat.

A harmonikakultúra zavartalanul virágzik Szerbiától Franciaországig –kivéve Magyarországot. Nálunk azért hanyatlott le, mert itt a politika a zeneoktatásra is képes rátelepedni. A harmonikára sokan azért haragudtak meg, mert a második világháborúban a bevonuló szovjet katonák kedvenc hangszere volt. De a Rákosi-rendszerben sem szerették. Kodály Zoltán állítólag azt mondta egyszer, hogy a harmonika nem hangszer. Attól kezdve, amikor a zeneiskolában egy kisgyerek a harmonikát akarta választani, ráförmedtek: hangszert mondjál, kisfiam!

– Ha a harmonika nem hangszer, akkor a nagy testvére, az orgona sem az! – mondja Kiss Ernő, aki maga is számos hangszeren, köztük harmonikán és orgonán is játszik. – Ha az a baj vele, hogy mechanikus akkordprogramozás van benne, akkor mit szóljunk ahhoz, hogy a Fogadalmi templom orgonájának – melynek gyönyörű hangzása mögött szintén hangszínprogramok rejlenek – fújtatóját négy villanymotorral kell meghajtani?

– Igenis hangszer, sőt nagyon jó hangszer a harmonika –mondják a klub tagjai. Olyan, mint egy egész zenekar: a billentyűkkel lehet játszani a szólamot, a basszus oldalon, a gombokkal pedig kísérni. Kiválóan lehet vele táncritmusokat játszani.

Balázsfi Lajos Volán-nyugdíjas egy szórakoztató zenekarban játszott szinte egész életében. Hegedűvel kezdte, a „konziban” kötelező volt a zongora, szerette a szaxofon hangját, divatba jött a gitár, a szintetizátor – mindegyiket megtanulta. Ha kellett, még a dobhoz is odaült.

– A harmonikát is úgy kezdtem el, hogy ha szükség van rá a zenekarban, ne legyek annyira buta – meséli az idős férfi, akinek kései szerelme lett a harmonika. – Szintetizátoron is bármit el lehet játszani, de a szintinek nincs lelke, a harmonikának pedig van.

Bakos József algyői karosszériarestaurátor fiatal kora óta harmonikázik.

– A szüleim nagyon büszkék voltak a hatvanas években, amikor eljöttek a barátaik, és én 12 évesen, hallás után eljátszottam nekik a Viaszbabát. Azzal, hogy megtanultam harmonikázni, a középiskolától kezdve bármilyen társaságban „én voltam a Jani” – mondja a közel 60 éves férfi. – A tábortűznél slágereket énekeltünk, a katonaságnál nótáztunk a harmonikaszó mellett. Nemrég jártam Görögországban egy társasutazáson. Magas beosztású, nagy tudású emberek is voltak a társaságban. A búcsúesten elővettem a harmonikát, és olyan hangulatot csináltam vele, hogy volt, aki azt mondta: húsz esztendeje nem érezte ilyen jól magát!

Bakos József és Bánki András érett férfi korban, a harmonika miatt barátkozott össze. Bánki, a sikeres vállalkozó is elhalasztott gyermekkori álmot akart megvalósítani, amikor újrakezdte a harmonikatanulást. Nehezen haladt.

– Előbb tanultál meg harmonikát javítani, mint harmonikázni – csap a vállára Bakos. Valóban: a jómódú vállalkozó nem valami agyonnyúzott tanulóhangszert vett kéz alatt, hanem Olaszországból hozott kiváló, új hangszereket. Nagyon érdekli a technikai történetük, a működésük. A legdrágábbat is szétszedte, egy hónapba telt, de tökéletesen összerakta újra.

– A harmonika érik, mint a fa –mondja Bánki András. – Az új harmonikám most van abban a stádiumban, amikor a szélház már nem enged, a síptálcák beálltak, a hangok beérnek.

Az interneten minden elérhető: a harmonika magyar kiválóságai, Tabányi Mihály és Orosz Zoltán művészete, vagy a francia musette-k. Bakos József már egészen netfüggő lett, de azt mondja: az élőzenét semmi sem pótolhatja:

– Az a legerősebb motiváció, ha közelről látod, hogy valaki jobban játszik nálad, és te is úgy akarsz játszani, mint ő – mondja a karosszériarestaurátor, akinek a kenyérkereső munkája is művészet a maga módján.

Bálint Csilla háziorvos Szabadkáról telepedett át Szegedre. Jugoszláviában nem voltak olyan fenntartások a harmonikával szemben, mint Szegeden. Ő azt szereti ebben a hangszerben, hogy bármit el lehet rajta játszani. A szegedi harmonikástalálkozón Hacsaturján Kardtáncát adta elő, behunyt szemmel.

– Nem túlzás ez? – kérdem a klubtagoktól. Nincsenek averzióim, de azért a harmonikáról mégsem Hacsaturján, hanem a vak harmonikás jut eszembe Fellini Amarcordjából, vagy a tánciskolánk izzadt harmonikása boldogult úrfi koromból, esetleg a sokác zenészek a bezdáni halászcsárdából. Kiss Ernő azt mondja erre, Szabadkán hamarabb játszottak harmonikán klasszikus átiratokat, mint Magyarországon. Némelyiken nem is érződik, hogy átirat. Ha Debussy jobban átgondolta volna például az Álmodozást, bizonyára nem zongorára, hanem négy harmonikára írta volna meg.

Kiss Ernő annak tulajdonítja a klub gyors sikerét, hogy nagy igény van az emberekben – a fiatalokban is – az élő zene és a hagyományos műfajok iránt. Ezt igazolják szerinte a telt házzal futó nótaestek és az operett reneszánsza is. Bakos József sarkosabban fogalmaz:

– Akárhová megy külföldön az ember, a törökök, a görögök, az arabok, a szerbek mindenütt nyomatják a saját zenéjüket. Csak minálunk szégyellték és mellőzték évtizedeken át a populáris hagyományokat. De ez lassan elveszti a jelentőségét: az élő zene és az internet összeér a mások által diktált ízlés fölött.