Az elmúlt években több kísérlet is történt a hagyomány átírására és továbbvitelére. 2007-ben jelent meg Gintli Tibor és Schein Gábor Az irodalom rövid története című munkájának második kötete, szintén ebben az évben látott napvilágot Szegedy-Maszák Mihály és Veres András szerkesztésében A magyar irodalom történetei című, nagy lélegzetű munka befejező, harmadik kötete. Az idei könyvhéten pedig szintén egy író, Grendel Lajos jelentkezett irodalomtörténettel, igaz, sokkal rövidebb időmetszetet véve célba (A modern magyar irodalom története). És a sornak még nincs vége, hiszen két-három év múlva Balázs Imre Józseftől várható az erdélyi literatúra rendszerezése. Adódik a kérdés: kell-e ilyen sok és ennyiféle történet, kánon, értékrend? Nem vész-e el épp a lényeg a sokféle olvasat között? S vajon kinek jó ez a véleménypluralizmus: szakmabelieknek vagy az olvasónak?

– Életveszélyes, ha csak egy van: egy kánon, egy vélemény, egy tekintély – önt szinte azonnal tiszta vizet a pohárba Ferencz Győző, költő, irodalomtörténész. A sokféleség lényege ugyanis épp az lenne, hogy egyrészt lehet válogatni, másrészt pedig ezáltal csökken az egyes olvasatok súlya. Az irodalomtörténetet írók ugyanis önkéntelenül vagy tudatosan hatalmi harcban vesznek részt, hiszen minden narratíva létrehozásával egyben kánonigényt is bejelentenek: ezt és ezt tartom remekműnek, őt és őt érdemes/kell olvasni. És minél több az érvényes olvasat, annál inkább szelídül a kánon tekintélyelvűsége, parancsa. (Nem véletlen, hogy a legtöbben, laikusok és szakmabeliek, az irodalomtörténetet a hiány felől kezdik olvasni: ki nincs benne, mi maradt ki és miért. Sokszor a mű súlyát is ez adja, hiszen mindenki tud néhány olyan szerzőt, aki nélkül elképzelhetetlen lenne a magyar irodalom történetét megírni.)

A kánonalkotás szabadságát a Szegedy-Maszák–Veres-féle háromkötetes irodalomtörténet már a címében is jelzi. A többes szám, vagyis az a tény, hogy a magyar irodalom történeteiről beszél, nyilvánvalóvá teszi, hogy a szerkesztők és a 134 szerző nem törekedtek egy objektívnek tűnő, egységes narratívára. A posztmodern alapvetését fogadták el, mely szerint megszűntek a nagy elbeszélések, így a minden eddiginél átfogóbb munka (történelmi alapművek éppúgy helyet kaptak benne, mint a társművészetek) fejezetei egy-egy évszám, irodalmi esemény köré szerveződnek. Még ennél is tovább megy az internetes verzió (VillanySpenót), amely csupán nyersanyagnak tekinti írott változatát: egy vödör legónak, amelyből tetszés szerint – persze betartva a szigorú szerkesztési elveket – bármilyen történet kirakható. A szabadság azért csak látszólagos: a dilettáns szempontokat nem csupán a szerkesztők szűrik ki, de gátja lehet a fáradságos munka is. Nem biztos, hogy mindenki kapható lenne egy több száz oldalas értekezés megírására csak azért, hogy a csepeli vagy női irodalmat tegye meg fő szervező erővé, netán Wass Albertet írófejedelemmé.

– Nem félek attól, hogy szubjektív olvasatok a kelleténél nagyobb tekintélyre tesznek szert – magyarázza Boka László, irodalomtörténész –, hiszen minden érvényes narratíva mögé kell egy intézményes háttér, amely azt elfogadja. Ő maga a sokféle irodalomtörténetben nem is annyira a kánonok pluralizmusát látja, hanem inkább a kánonközöttiségben hisz. Vagyis: nem megszilárdult kánonok versengenek egymással, hanem az értékrendünk van folyamatos mozgásban. Bizonyos szerzők és művek bekerülnek, mások kihullanak, egyeseket újra felfedeznek, másokat elfelednek. Majd fordítva. Az irodalom e tekintetben olyan, mint egy igazi nő, akit mindenki máshonnan lát szépnek. Örökös átmenetben vagyunk tehát egyik kánontól a másikba, egyik pillanatképtől a másikba. Szegedy-Maszák Mihály ugyanis épp ezt hangsúlyozta a háromkötetes munka megjelenésekor: elkerülhetetlen, hogy a magyar irodalomtudomány időről időre pillanatképet készítsen. Milyen utat tett meg, milyen eredményeket ért el, és hol vannak a hiányai?

A magyar irodalomtörténet írásának hagyományába azonban más is belefér. Grendel Lajos a Szerb Antal-féle hagyományokat viszi tovább: olyan íróként mesél, akinek témája most épp az irodalom maga. Ám más az alapállás. Szerb Antalnak sosem volt erős oldala az elmélet, és mindig is iszonyodott a messzire vezető spekulációtól, Grendel viszont már a bevezetőjében jelzi, hogy ő író ugyan, de néhány esztendőre tudósnak öltözött. A száz évet felölelő irodalomtörténet így az aktuális elméletekkel is számoló munka: több portrék sorozatánál. Újdonsága, hogy sztereotípiák nélkül tárgyalja a határon túli magyar írók műveit. Sőt azzal, hogy nem vizsgálja őket különálló entitásként, a legtovább megy annak vállalásában, hogy egyetlen magyar irodalom létezik.

Balázs Imre József két-három év múlva elkészülő munkája csak látszólag mond ennek ellent. Az erdélyi magyar irodalom történetének megírásával nem a különállást hangsúlyozza, sokkal inkább a már meglévő irodalomtörténetek hiányosságait pótolná. A határon túli irodalmakat ugyanis többé-kevésbé még most is csak a meglévő kliséken keresztül közelítik meg (a délvidéki avantgárd, az erdélyi népi hagyományokhoz ragaszkodó literatúra), túl sok az ítéleteket torzító sztereotípia, ami rendszerint a felületesség felé viszi el az értekezést. De nem ritka az atyáskodó hozzáállás, amikor pusztán a határon túliság válik értékmérővé, netán a kisebbségi lét kerül a megítélés centrumába.

– Sosem lehet teljes a magyar irodalom története, ha regionálisan nem végzik el a megfelelő mélyfúrásokat. Kritikusan, csak az esztétikai szempontoknak engedve – magyarázza. Az így létrejövő puzzle-darabokból pedig egy napon talán majd ki lehet rakni a hiteles összképet.

Ha csak egy futó pillanatra is.

Az irodalomtörténetet a legtöbben a hiány felől kezdik olvasni: ki nincs benne, mi maradt ki és miért