A kérdés a laikusban is felvetődhet, ha az itteni sikerlistákra pillant: Amerika épp egy szociopata számítógéphacker és egy nyomozónak állt újságíró kalandjainak szentelt thrillertrilógia befejező részét bújja, egy amúgy már nem élő svéd szerző tollából. Lee Siegel, az ismert kritikus azonban akkor ragadott hirtelen felindulásból billentyűzetet, amikor meglátta a The New Yorker magazin általa „vulgáris listának” nevezett válogatását, fiatal, negyven év alatti szerzők műveiből. Jókora követ hajított ezzel az irodalomkritika nyári állóvízébe – mégpedig az óceán mindkét oldalán.

Siegel – mint aThe New York Observer hasábjain kifejtette – gyakorlatilag halottnak tekinti az itteni prózát, különösen a regényt: „a széppróza millió okból múzeumi darabbá lett, művelői sokkal inkább bénítóan öntudatos muzeológusok és elméletalkotók, mint írók. Tetszik vagy sem, korunk nagy elbeszélői az ismeretközlő (non-fiction) szerzők”. A kibontakozott vitát részletesen ismertető brit The Guardian e ponton megemlíti: éppen egy amerikai újságírónőnek, Barbara Demicknek, a The Los Angeles Times pekingi tudósítójának ítélték a minap, Londonban a non-fi ction műveket elismerő Samuel Johnson-díjat, mégpedig Nincs mit irigyelni – hétköznapi életek Észak-Koreában című kötetéért.

De épp a díjak okán jutottak munícióhoz Siegel bírálói is. A kiemelkedő novelláskötetekért adott FrankO’Connordíj hatos döntőjébe öt amerikai szerző is bekerült az idén. Robert McCrum angol író – aki az Újvilágban elsősorban P. G.Wodehouse biográfusaként ismert, most pedig az angol, mint világnyelv szerepét tárgyaló kötettel, a „Globish”-sal jelentkezett – úgy véli: Siegel kritikája jó szolgálatot tesz ugyan az irodalomnak, de éppenséggel az angol nyelv aranykorában élünk. Persze, ismeri el, lassan a temető felé kacsingatnak a nagy öregek, a globális válsághangulat is hozzájárul a kulturális pesszimizmushoz és a napilapok könyvkritikái sem annyira meghatározóak már, mint akár csak tizenöt éve voltak. De aki elmélyed, mondjuk, Amerika keleti partjának könyves kultúrájában – mint McCrum tette nemrég, egy hét erejéig –, az legkevésbé sem „múzeumi” hangulattal találkozik.

Időről időre megkongatja egy ügyeletes a vészharangot – legalábbis a minőségi irodalom felett. Hét éve komoly visszhangot keltett, amikor Harold Bloom méltatlannak nevezte a világszerte 350 millió példányban olvasott Stephen Kinget a Nemzeti Könyvalapítvány elismerésére, és a Harry Potter-sikerkönyvek szerzőjének,J.K. Rowlingnak is behúzott egyet képletesen. Ugyanakkor – akár csak az O’Connordíjra visszatérve – nehéz nem észrevenni, mennyire erős az a „Globish”, amelyről McCrum beszél, és amely az angolamerikai irodalom egyik mentőövének tűnik. A korábbi évek díjazottjai között két „kötőjeles amerikai” is található, az indiai származású Jhumpa Lahiri (41 évesen) és a kínai Yiyun Li (33 évesen). Egyiküknek sem az anyanyelve az angol. Az is elég árulkodó, hogy a Nobeldíjra is jelölt Murakami Haruki megosztotta O’Connor-elismerését amerikai fordítóival; bár a japán 120 milliós nyelv, de csak kandzsival és hiraganával nehéz globális ismertségre szert tenni.