– Beviszlek titeket. Mágikus mondat. A majdnem-bennfentesség érzését kölcsönzi. Sok múlik a hangsúlyon, lényegében minden a hangsúlyon múlik; ha leereszkedő, lássátok, kivel van dolgotok tónusban szólal meg, elmegy az ember kedve az egésztől, legszívesebben sarkon fordulna, hogy csá, te engem ne vigyél be sehová, mondjuk. Ha viszont barátságos mosoly kíséretében hangzik el, s a köret: hátlapogatás, ráadásul egy rég nem látott jó barát mondja, aki momentán őrizni van itt, ráadásul még a külsős piánkat se veszi ki a kezünkből, akkor oké, akkor le vagyunk nyűgözve rendesen. Akkor a varázslat működni kezd. Mi pedig megkönnyebbülni, hogy nem kell végigállni a sort ebben a rohadt melegben.

Zöldpardon

Na nem mintha belül, a Zöld Pardonban hűvösebb volna, lévén szabadtéri hely. Ahogy így körbenézünk, már együtt is vannak egy gyors meetingen a Légkondit minden utcára! mozgalom bázisdemokratái úgy – hányan is, nem tudom, ezren. Legyen ezer. Mindenki izzad. Ki innen, ki onnan. Van, aki a sildje alól folyatja magát, egyenesen a nagy szemű nyaklánc valamelyik bugyrába. Az a kiscsaj meg úgy néz ki, mint egy félig indián Palotás Petra egy közepesen súlyos LSD-trip után valami álmos rockfesztiválon, 1978. július 25-én reggel. Ő az azték mintás fejpántját vizezi nagyon, szeme csillog, tarisznyája lebben. Az emós gyerekek halálruhájukat nyomatják tele, ami fekete, és néha mintás. A legtöbben most mégis a rapperek vannak, mert véletlenül rapkoncert van, az Akkezdet Phiai adja soros nyári actjét a Petőfi híd tövében. És minden, a videoklipekben látott mű- és igazi májerség ellenére elmondható: a rapperek is izzadnak keményen.

A kis hídon megközelíthető, szigetszerű egységet választjuk, miután elfogy a sörünk, Tóbár a neve egyébként és állítólag ötig akció van, „egyet Fidesz, kettőharmadot kapsz”, idézi fel mellettünk Sós úr, régi jó ismerős a diszkont mibenlétét, de azért nem bánjuk, hogy nem vagyunk itt délután óta, mert minek. Annyira nem nagy eresztés. Viszonylag normálisan kinéző, itt-ott még otthonosnak is nevezhető, kertes hangulatra hajazó hely ez, ahol nem túl olcsón, viszont valószínűleg kellemesen le tudnak részegedni a tinik. Ha ez volt a cél, sikerült.

Már ha kiszolgálják őket, ugye. Legalább egy percet állunk a pultnál, miközben odabenn négy belsős is tesz-vesz, ír, pakol valamit nagyon, szóval dolgozik. Egy perc hosszú idő ám. Amúgy mikor végre elérjük az ingerküszöböt, teljesen normális a szervíz, van mosoly (kicsit fáradt), van köszönés és elköszönés is, az ilyen kis hülyeségek, pimf udvariassági ballasztok begyűjtése a budapesti éjszakában végül is elég nagy fegyvertény. A fal tövében üldögélünk aztán, a kertben, ami elég távol van a konkrét zajforrásoktól ahhoz, hogy értsük is egymás szavát. Zöld van. A meghitt párosunkba csöppenő kolléga próbál fizetni egy italt az egyik pincérlánynak, valaki öklendezik mögöttünk, amott lánykacaj és valami homályos zene, business as usual.

Van egy nagy lépcsőszerű izé, azon ülnek a srácok, mint a verebek, meg csókolóznak, közben a mellettük lévő kvázifedett tánctéren is ropják ezerrel, most épp Heaven Street Sevenre, ami sokkal jobb, mintha buta sormintazenére tennék, ugye mennyi múlik a DJ-n? Eszünkbe jut, hogy átnézünk a hídfő túloldalára, az aranyifjak helyére, a Rióba, de mikor kiderül, hogy East 17-koncert van, az első megdöbbenés után, hogy azok még élnek?, elnapoljuk a dolgot. A döntésben segítenek még a hirtelen a semmiből felbukkanó Armani-kandúrok, és az ő cicáik, cicuskáik. Mellüknél már csak parfümfelhőjük nagyobb. A Hajóra is benézünk, ahová hosszúnevű DJ-program volt hirdetve, ezzel szemben két focicsapat se nagyon jönne ki az érdeklődőkből, úgyhogy gyorsan leisszuk a belépőnket valami pszeudokoktél formájában, és távozunk.

Az éjszakai busz felé menet aztán nyilván a Duna fújja ránk éjjeli édeskés röszantimanfüstjét, de az is lehet, hogy a Southern Comfort az oka, hogy párás szemmel nézegetjük az ifjakat, kik csak ülnek a parton és cigarettáznak, és üvegből isszák a bort, és hangosan nevetnek, némelyik ugyan simán eldobja a sörösdobozt is odalenn, durr egy pofon!, az kéne, szóval, csak nézzük, ahogy nézik, hogy úszik el egy konkrét, egy nagyon is konkrét dinnyehéj.