Szekrények, asztalok, ágyak, heverők egymás hegyén-hátán. Sárvári József egykori asztalosműhelyében lavírozunk a bútormatuzsálemek között. A Székesfehérvár öreghegyi városrészében lévő korábbi műhely ma már inkább raktárként funkcionál, az asztalosüzem néhány éve kiköltözött a város határába.

A kevésbé szakértő szemnek gyanúsnak tűnnek a felhalmozott bútorok: az egyiknek az ajtaja hiányzik, a másiknak a fiókjai, de a mester szerint az a lényeg, hogy az ő fejében rend van, azaz pontosan tudja, hogy a szétszerelt bútorok egyes darabjai hol találhatók. Találomra rábökünk egy-egy darabra, mire azonnal rávágja, hogy mikor és milyen körülmények között került hozzá. Nincs túl sok variáció, általában olyan leharcolt darabokról van szó, amelyeket a gazdájuk már nem tudott eladni, sorsukat a szeméttelepen vagy a kályhában végezték volna. A bezsúfolt holmik egy részét már felújította, a többit még kezelésbe kell vennie, mielőtt bárki újra használhatná azokat.

Márpedig hamarosan új gazdái lehetnek a bútoroknak. Sárvári József ugyanis úgy döntött, hogy az évtizedek alatt létrehozott teljes kollekcióját felajánlja a borsodi árvízkárosultak javára.

– Láttam a tévében, hogy nagyon sok embernek mindenét elvitte a víz. A bútoraim ugyan már elég régiek, nem éppen divatosak, de valódi fából készültek, nagyon maszszívak, és még sokáig kiszolgálhatják azokat, akiknek nincs pénzük újakat vásárolni.

A most 67 éves asztalosmester családja örömmel és némi megkönnyebbüléssel fogadta a felajánlást. A feleség, Margit aszszony, akivel 47 éve alkotnak egy párt, azt mondja: évtizedeken át őrületbe kergette őt a férje a gyűjtögető szenvedélyével. A gyerekek is állandóan arra bujtogatták az édesapjukat, hogy égesse el a sok lomot, amitől egy idő után már alig lehetett elférni.

– Hát hogy égethettem volna el?! – fordul hozzám indulattal a hangjában. – Fából készült tárgyat nem dobunk ki! Gondoljon bele: egy fa 100–150 évig is elél, mielőtt deszka lenne belőle. Vigyázni kell rá. Fahulladék nem is létezik, legfeljebb famaradék, ami később még valamikor valamire biztosan felhasználható. Úgy látszik, most jött el az ideje, hogy megváljak attól, amit évtizedeken át gyűjtögettem.

Sárvári József kék munkásruhájának felső zsebéből mindig kikandikál egy colstok és egy ceruza. Éppen úgy néz ki, ahogy a rajzfilmekben a mesterembereket szokás ábrázolni. A fiatalabb generációhoz tartozó asztalosok már máshogy öltözködnek, a colstok helyett is inkább mérőszalagot használnak. Amióta 1960-ban megszerezte a szakmunkás-bizonyítványát, nagyjából 25 colstokot „fogyasztott el”, mivel nagyjából két év alatt a sok használattól lekopnak róluk a számok.

Tízéves korában dőlt el, hogy asztalos lesz belőle, amikor az öreghegyi házukban ablakot cseréltek, és a kihívott asztalosmester ténykedése valósággal lenyűgözte a kisfiút. Sárvári József munkáscsaládba született, édesapja marós-esztergályosként dolgozott a fehérvári Köfémben, úgyhogy nem volt kérdés, neki is szakmát kell tanulnia.

– Az ötvenes években ez úgy nézett ki, hogy mielőtt egyáltalán ipari tanuló lehettem volna, egy évig segédmunkásként kellett dolgoznom a fehérvári asztalosipari szövetkezetben. Hónapokon át bútorbelsőket politúroztam. Minél előbb el akartam lesni a fogásokat, úgyhogy munka után bent maradtam, és figyeltem, ahogy a segédek fusiztak. Ha otthonról vittem nekik egy-egy liter bort, akkor megmutatták a különböző trükköket. Ipari tanulóként, később szakmunkásként is a szövetkezetben dolgoztam, aztán ’69-ben letettem a mestervizsgát, és 70-ben lettem maszek.

Mai szóval élve egyéni vállalkozó, akinek kapóra jött a hetvenes évek lakótelepépítési hulláma: sorban álltak nála a megrendelők, akik a hatalmas méretű ágyaikat és szekrényeiket vele alakíttatták át olyan méretűvé, hogy azok beférjenek a panellakásba is.

– Minden időszaknak megvolt a maga divatja faanyagban, színben és formában, ezekben naprakésznek kellett lenni. Világéletemben egyedi megrendeléseket teljesítettem, így soha nem untam meg a munkát.

A Sárvári-ház „bútorraktárában” tucatnyi hokedli alkotta torony áll. Az egykor itt tanult inasok hagyatéka. Az elmúlt évtizedekben több mint száz asztalostanoncot képeztek ki a Sárvári-műhelyben, ahol mindenki számára ugyanazzal a feladattal kezdődött a szakmai gyakorlat: kézzel kellett elkészíteni egy hokedlit. Sárvári József szerint már az első hokedli alapján el lehet dönteni, kiből lesz igazi mesterember.

– A kéz a legfontosabb, anélkül nem megy, de fantázia, rajzkészség és problémamegoldó képesség nélkül se lesz senkiből jó asztalos – sorolja a fő tulajdonságokat. – Aki nem látja maga előtt, hogy pontosan hogyan fog majd kinézni az általa készített tárgy, aki nem képes kitalálni, hogy miként lehet megvalósítani a megrendelő sokszor szokatlan és furcsa elképzeléseit, az válasszon másik szakmát.

Arra a legmerészebb álmaiban sem gondolt, hogy egy asztalosdinasztia alapítójává válhat. Pedig ma már mind az öt gyereke a Sárvári Asztalosipari Kft.-nél dolgozik: a három fiú – József, István és Gábor –asztalosként, Erzsébet intarziakészítőként, Eszter pedig az adminisztráció vezetőjeként tevékenykedik a cégnél.

A fiúk közül egyedül ifjabb Sárvári József volt az, aki egy ideig kikacsingatott az asztalosműhelyből, de miután nem vették fel az erdészeti egyetemre, ő is folytatta az édesapja mesterségét.

– Nem szerettem a műhely zaját és a nagy port – mondja a legidősebb Sárvári fiú, aki édesapja nyugdíjba vonulása óta a családi céget is vezeti.

Az idén bekopogtatott az üzem ajtaján a harmadik generáció képviselője is: a legnagyobb fiúunoka, Ádám az érettségit követően megkezdi az asztalosszakma fortélyainak elsajátítását.

– Furcsa dolog, hogy Ádám sokkal jobban kezeli nálam az üzemben a számítógéppel vezérelt gépeket, de csak most fogja megtanulni, hogyan kell kéziszerszámmal gyalulni vagy egyenesen fűrészelni –mondja a nagyapa.

A gazdasági válságot a családi cég is megérezte ugyan, de így sincs okuk panaszra. A családfő hivatalosan már öt éve nyugdíjba ment, valójában naponta bejár az üzembe. És ma is elvállalja a legapróbb munkákat is. Sokszor felhívják ismerősök, régi kuncsaftok, hogy beragadt náluk az ajtó, vagy leszakadt a heverő alja. Ilyenkor felveszi munkásruháját, kézbe kapja a szerszámos ládáját, és már indul is. Van úgy, hogy pénzt sem fogad el az apróbb javításokért.

– Templomba járó ember vagyok, megérzem, ha valakinek valóban segítségre van szüksége. Másfelől mindig is azt vallottam, hogy a kicsi munka hozza a nagyot. Egész életemben soha egyetlen kuncsaftot sem utasítottam el. Ez most már így is marad.