Stieg Larsson, a svéd thrillerszerző volt olyan szíves, és beleírta Paolo Robertót A lány, aki a tűzzel játszikba. A veterán ökölvívó hű marad a szerephez: jön, hogy önmagát alakítsa a filmes adaptációban, felzárkózva a színészi képességeiket próbára tévő ismert sportolók – ugyanez, magyar vonalon: Növényi Norbert,Wichmann Tamás – sorához.

„Anyám szereti az ön cuccait...”

A cameoalakítások kedvelőiugyanakkor kész vetélkedőt is rendezhetnek egymás között annak eldöntésére, ki hány hírességet ismer fel a hamarosan a hazai mozikban is látható Get him to the Greekben (e sorok írásakor a magyar címe még ismeretlen). Elárulhatjuk talán, hogy tucatnyi találatig mehet a játék, mint ahogy azt is egész nyugodtan: a metallicás Lars Ulrichot és Dee Snidert a Twisted Sistertől is ki kell majd pipálni – felismerésük elvégre alapműveltségnek számít, egy bizonyos életkor alatt legalábbis. (Vagy már felett?!)

Akárhogyan is, a cameosztár ezúttal egy publicista és Nobel-díjas közgazdász, Paul Krugman. A 2008-as válságév tudományos kitüntetettje pár szavas, döbbenetet kifejező szerepével kapott helyet Nicholas Stoller e nyári ügyeletes vígjátékában. Egy tévéstúdió várójában ül, amikor az egyik főszereplő, Jonah Hill (Aaron Green) megosztja vele, hogy anyja szereti Krugman – finom fordításban – „cuccait”. A Nobel-díjast letaglózza, hogy az összerondított zakójú, ittas és köpcös fiatalember felborítja a stúdióberendezést. Ha ebből még nem látszana világosan: habár ez egy igen szórakoztató, a helyzetkomikumot ügyesen variáló komédia, de számos ponton meglehetősen vulgáris. Aaron Green – már elnézést! – végbele például Krugmannál is jelentősebb, egyúttal jóval kevésbé rendeltetésszerű szerephez jut. Legalább kétszer akarnak különböző okokból különböző tárgyakat elhelyezni benne.

Ehhez képest – és mi is lehetne távolabbi ellenpont? – Krugman Amerika egyik fő megmondóembere a szó lehető legkomolyabb értelmében. A közgazdász-médiasztár nemcsak állandó tévékommentátor, de rendszeresen jelentkező publicisztikáit egy világ olvassa a The New York Times hasábjain. Sokkal inkább a fősodorban van, mint a szintén Nobel-díjas Joseph Stiglitz, ugyanakkor Lawrence Summershez képest például nem belülről, hanem kívülről látja az Obama-adminisztrációt.

Hogyan fér meg egy filmben a két véglet? Nos, a visszhangok szerint meglehetősen jól. Van olyan internetes hozzászóló, aki legszívesebben minden filmben Krugman-cameót helyezne el. Saját lapja szerint kis antréja visszahozza a vígjátékot az életbe, a Dallas Morning Post pedig üdvözli komédiáspályája kezdetén –igaz, kommentárjainak nem is egy olvasója szerint már régen debütált e szakmában.