A pécsi orgonák virágkora
„Nagynéném anyámmal együtt téli estéken (…), fonás mellett többnyire egyházi énekeket énekelt, s apám hegedűjével kísérte őket” – írja Angster József, a XIX. század végének híres orgonaépítője abban a kézírásos memoárjában, amely most egy róla és családjáról szóló kiállításon látható Pécsett. Soraiból mintha megéreznénk, mi fordította őt egykor az egyházi zene és annak legszebb hangszere felé. De nem akarunk most lélektani mélységekbe merülni: maradjunk a szikár családtörténetnél, egyelőre azt se sokan ismerik.
Pedig az Angster família Pécs ama nagy iparteremtő családjai közé tartozott, ahová a Zsolnayak vagy a kesztyűgyáros Hamerliak. Csak éppen az ő gyáruk nem vészelte át az államosítás utáni időket. Mesterségük – egyházi vonatkozásai miatt – nem tartozott a támogatott szakmák közé 1949 után. Lassan el is feledték őket. És bár 1993-ban volt már róluk egy kiállítás, máig nem rehabilitálták őket a köztudatban. Épp ez volna a célja az újabb tárlatnak, amely a kulturális főváros évad keretében a pécsi Király utcán nyílt, a Vasváry-házban.
A két hosszú épületszárnyban berendezett kiállításból szinte lépésről lépésre kiolvasható a család felemelkedésének története és szellemi, anyagi hagyatéka. Egy asztalosműhelyben kezdődött a dinasztiaalapító Angster József (1834–1918) karrierje is, akárcsak kortársáé, Munkácsyé. De az övé Eszéken. Aztán tízéves európai vándorlás (Bécs, Brünn, Prága, Köln) után ő is Párizsban kötött ki, már orgonaépítőként. A színdús hangzatú, romantikus instrumentumokat készítő Cavaillé-Coll műhelyében dolgozott, és részt vett például a Notre-Dame orgonájának építésében. Tehetsége és szorgalma miatt mestere marasztalta is Angster Józsefet, de ő itthon akarta hasznosítani értékes tudását. Először 1869-ben, a pécsi zsinagóga orgonájának elkészítésével mutatta meg, mire képes.
Mondani se kell, hogy a zsinagóga remekül sikerült orgonája kitűnő ajánlólevél lett: nem is maradt megrendelés nélkül. Huszadik munkáját már a kalocsai nagytemplomnak készítette, oly nagymegelégedésre, hogy kinevezték „kalocsai érseki orgonaépítőnek”. Híre azonban tovább emelte, és néhány éven belül az ország legnagyobb templomaiba hívták. Századik orgonája a pécsi székesegyház számára épült (1889), a kétszázötvenedik pedig a kassai dómba (1896). Angsterék dolgoztak a Dohány utcai zsinagógában, a Szent István-bazilikában, a debreceni nagytemplomban és a budapesti, Kálvin téri református templomban. A századfordulóra harminc főt foglalkoztatott a manufaktúrájuk, az első világháború idejére pedig már száz munkást. Ekkorra évi ötven orgonát és száz-százötven harmóniumot készíttettek.
Az Angster-orgonáknak nemcsak a hangja szép, de a szekrénye is, állapíthatjuk meg például egy Nagykanizsáról ide mentett orgonahomlokzatról. Angster József többnyire ezeket is maga tervezte, olykor pedigmagát a templomot, templomhelyreállítást is tervező műépítész rajzolta az orgonaházat, mint Steindl Imre (Kassán), Sztehlo Ottó (Miskolc-Avason) vagy Árkay Aladár (a Városligeti fasorban).
Sok személyes tárgy, dokumentum maradt a gyáralapító után, leszármazottaknál, levéltárban, de még templomok padlásán is. Unokáinak írt, magyar nyelvű emlékezéseiből már a cikk elején idéztünk. Rajzkészségéről és szépségkereséséről tanúskodnak virágokkal telerajzolt albumai. Látjuk íróasztalát, orgonaterveit, melyek mintha maguk is templomtervek lennének: égbe törő síprendszerek, ornamentikus orgonaházak. Pozitívuma a kiállításnak, hogy teremt egy kis műhelyhangulatot is, behozva néhány alkatrészt, félig kész sípokat (bemutatandó a sípkészítés fázisait), egy fából készült, hangerőt szabályozó redőnyszekrényt, és kissé beavat a mechanikus és pneumatikus rendszerű orgonák titkaiba is. Egy sípot, ha még meg lehetne szólaltani... De ezt már nem engedte a költségvetés.
Az alapító a gyár vezetésébe az 1900-as évek elején két fiát, Emilt és Oszkárt is bevonta. A világháborúk közötti korszakot már ők határozták meg a cég életében. Ebben az időben épült legnagyobb munkájuk, a szegedi dóm 9 ezer sípos hangszere, amely elkészültekor, 1930-ban Európa második legnagyobbja volt a passaui orgona után, s ez még ma is szinte eredetiben megcsodálható. Ellentétben sok más Angster-darabbal, melyeket már átépítettek. Ekkoriban készítették el az Aquincumban talált víziorgona rekonstrukciós makettjét is, amely szintén itt van most Pécsett.
A háború alatt vette át az üzem vezetését a harmadik Angster-generáció: ifjabb József és Imre. Nekik nem sok idejük maradt az alkotása, a háború után főleg javítások jutottak nekik. A cég 1307 nagyorgonája közül az utolsó Csepelre készült 1947-ben, tudjuk meg a kiállításból. Aztán 1949 karácsonya után néhány nappal a céget államosították: Pécsi Hangszeráru és Asztalosárugyár lett. Egyebek mellett koporsókat gyártottak benne. Az Angsterek nyolcvan éven át halmozott szakmai tudása elenyészett.
Hajdók Judit, a kiállítás kezdeményezője és rendezője jórészt a megyei levéltárból és családi emlékekből válogatta a bemutatott anyagot. Több mint 400 tárggyal, irattal, fényképpel mondatja el az Angster-krónikát, látványosan, szinte teljes képet adva. Lehet, hogy így egyben át kellene vinni az egészet a Mária utca 35.-be, ahol máig megvannak, kihasználatlanul állnak az egykori orgonagyár épületei, s nyitni egy Angster-múzeumot.
