A mester keze
Az előadás legkülönösebb jellegzetessége kétségkívül az, hogy a nőket is nők játsszák. A nemcserés szereposztások sokféle változatával találkozhattunk már eddig is, de ez a következetesség, hogy kizárólag nők adnak elő egy darabot, igazán szokatlan. Andrej Serbant, a világhírű, Amerikában élő román rendezőt állítása szerint a Shakespeare korabeli színház gyakorlata indította erre, az, hogy akkoriban, mint tudjuk, a nőket is férfiak játszották. Serban ezen fordított egyet, mondván: „Azt a döntésemet, hogy ebben a darabban minden szerepet nők alakítsanak, azért hoztam, mert úgy tűnt nekem, hogy ez természetes folytatása a régi parodizáló előadásoknak.”
Pedig kereshetett volna tartalmibbnak látszó okokat is. Például hogy a ma még alapjában férfiak vezérelte világot szemlátomást váltja föl egy elnőiesedő rend. Jön a nőuralom (lásd Karinthy). A szereposztási ötletre egész utópia épülhetne. Negatív utópia természetesen. Ám a rendező beéri a játszók természetes nőiségével. Feltűnő módon talán csak egyszer él a nemcserében rejlő lehetőséggel: amikor Oszvaldnak (Liliana Pana), akit különben előtte úgy mogyoróznak meg, mintha valóban férfi lenne, pisilnie kell, letolja a nadrágját, és nőisen leguggol.
Ez is a legszembetűnőbb betoldás a darabba. Mert amúgy inkább az tűnik föl, hogy a nők egy nagyon szépen kidolgozott, egységes stílusban tartott, ám nem különösebben markánsan értelmezett Lear királyt adnak elő. Nagyszerű Dragos Buhagiar díszlete. A gyulai sportcsarnokban hatalmas fal előtt üres tér fogadja a nézőt, melyről emelkedő vezet egy dimbes-dombos sivatagi tájra. Amikor Lear fölismeri, hogy világa összeomlott, a fal ledől, a síkon repedések, vízfolyások, vörös porral teli – talán lávára utaló –mélyedések nyílnak. Az emberi katasztrófák sorozata ebben a megrendült, fantasztikusan romos tájban játszódik le. Nagyjából ugyanúgy, mintha férfiak játszanák. Ha az előbbi, utópiára célzó gondolatsort mindenképpen folytatni akarnánk, azt mondhatnánk, lám, a női világ sem különbözik a férfiakétól, az agresszivitás, a kegyetlenség, a hatalmi és érzéki téboly szinte ugyanúgy működik, akármelyik nem uralkodik is a világban. Az ember csak ember marad. Az előadásból azonban éppen az erős vezérlő gondolat hiányzik, amely igazán magával ragadhatná a nézőt. Így mindenféle következtetés is csak okoskodásnak, belemagyarázásnak tetszik.
Egyébként a játék, bár különösebb szellemi izgalmat nem kínál, esztétikai gyönyörűségekkel bőségesen szolgál. A Leart játszó Mariana Mihut nemcsak erőteljes, tekintélyes matróna, de roppant széles skálájú, finom érzékenységű és mégis nagy drámai erejű színésznő. Nem férfiaskodik a férfi szerepben, hanem a történelemből ismert nagyaszszonyok típusából kiindulva játssza el az elbizakodott uralkodót, aki azt hiszi, rangja, hatalma nélkül, pusztán személyisége erejénél fogva is az maradhat, aki volt. Az egész előadást is jellemzi, hogy a férfiakat játszó nők nem férfiakat, hanem az adott figura, jellem, társadalmi szerep női megfelelőjét adják. Valeria Seciu Gloster szerepében riadt, bizonytalankodó öregasszony a férfiruha alatt is, Rodica Lazar Edmundja erőszakos rockerlány, Andreea Bibiri Edgarja kissé lökött, félénk bölcsészként jelenik meg, aki nemi éretlensége folytán szinte véletlenül öltözött fiúnak. Virginia Mirea kövérkés Bolondja szigorúan kioktató bölcs. A nőket játszó nők itt látszólag hátrányos helyzetben vannak, de Daniela Nane (Goneril) és Irina Ungureanu (Regan) játéka világossá teszi, hogy ebben a darabban a két gonosz nővér viselkedik leginkább férfiasan. Ők mozgatják a világ szörnyű gépezetét.
Kétségtelen, hogy a gyulai Shakespeare Fesztivál ékessége, igazi nagy attrakciója ez a produkció. A nagy mester keze feltétlen látszik rajta. A szelleme kevésbé.
