A Scolar Kiadó paperback krimisorozata dicséretes vállalkozás, a kötetek külcsíne óhatatlanul a szinte azonos méretű (egykori) Albatrosz-sorozatra emlékezteti a bűnügyi regény műfajának régi rajongóit. A Scolar Krimik eddigi hat kötetét csupán két szerző jegyzi, egy norvég (Karin Fossum) és egy osztrák (Wolf Haas) író. A harmadik Haaskrimi detektívje megint Simon Brenner, főszereplője azonban inkább az Ismeretlen Narrátor, aki valóban sajátságos nyelven meséli el Brenner útját a rejtélyes bűnténytől az eset megoldásáig.

A Jöjj, édes halál! című regényben Brenner tizenkilenc év után megunja a stresszes rendőrségi munkát, a mások szennyesében kotorászást, a vidéki létet. Bécsbe költözik, ahol a Keresztes Mentősök sofőrje lesz. Egész jó fi zetés, társadalmi megbecsülés, szolgálati lakás, nyugodt élet. De hát ahogy ez már krimiberkekben lenni szokott, ha a rendőr nem megy a bűnhöz, a bűn megy a rendőrhöz.Most is ez történik. A Bécsi Közkórház előtt brutálisan végzik ki a Vérbank főnökét. Éppen vadul smárol ápolónő babájával, mikor a golyó a tarkóján át a szájüregébe hatol, majd folytatja gyilkos útját a nővérke pajzán gondolatsorokat pörgető agya felé. Egy Sindelka nevű boncmester jóvoltából azt is megtudjuk, hogy a csókkirály főnök és fiatal szeretője az utolsó pillanatukban életre szóló szövetséget kötöttek, a golyótól ugyanis a két nyelv úgy felforrósodott, hogy végül egybeolvadt, szét kellett őket vágni a kórboncnoknak. És természetesen ez még nem az utolsó gyilkosság a történetben.

A Jöjj, édes halál! Brenner nyomozója eléggé jellegtelen és unalmas figura. Nem válik a könyv végére az olvasó személyes ismerősévé. Igazából nem túl sokat tudunk meg róla: magányos és kiégett középkorú férfi, aki hajlik a nosztalgiára, a pofonokat inkább tűri, mint osztja, és kedveli Jimi Hendrix muzsikáját. Maga a krimisztori sem emlékezetes, Haasnak nem sikerült igazán csavarosra a bűneset kibogozása. Van egy gyanúsított, de végül kiderül, hogy nem is ő volt a tettes, hanem éppen ellenkezőleg. Kicsit sem rafináltabb a regény történetszövése, mint egy átlagos Derrick-epizódnak, és a csattanó is éppen olyan előre sejthető Bécsben, mint amilyen Münchenben szokott lenni. Kriminek hármas alá.

Ezt az osztályzatot azonban erősen lerontja az elbeszélő. Az egykor reklámszövegesként fungáló Haas egy interjúban azt mondja Brenner-regényeiről: „a történetek igazi motorja mindig is a mesélő volt”. Majd így folytatja: „Nagy általánosságban azt mondhatom, könyveimet sokkal inkább a humoruk teszi felismerhetővé, mintsem krimi mivoltuk.”

Hát ez a mesélő bizony jelentősen köhögő, krákogó, füstölő motor. Humora tényleg felismerhető, egy szóban összefoglalva: idegesítő. A kocsmai élőbeszédben utazó elbeszélő fájdalmas fecsegése szinte elviselhetetlenné teszi az eléggé halovány bűnügyi históriát. Olvasás közben szinte látjuk magunk előtt ezt a kóros karattyolási mániában szenvedő, félrészeg narrátort a söre mögött valami lepukkant külvárosi kocsmában, ahogy az egész kricsmi agyára megy közhelyes, bő lére eresztett, rettenetes viccekkel tarkított szófosásával. (Hogy kedvenc fordulatai közül most csak hármat említsünk: „vésd jól kebeledbe”, „tömör gyönyör”, „meg anyám tyúkja”. És mondjuk Ferenc Józsefről is megtudjuk, hogy „egy kicsit amolyan helyi császár Bécsben”. A példákat szinte a végtelenségig lehetne idézni.)

Wolf Haas pakol még a bűnügyi regényébe némi Rilkét, és jó adag Bachot is, hátha a végén még intellektuális krimivé kerekedik az írás. De hát nem kerekedik azzá. Klasszikus alkatrészeket (véres gyilkosságok, autóstás, agyvelőloccsanás stb.) nem nélkülöző tucatkrimi ez tucatnyomozóval, ráadásul egy bosszantóan rossz humorú elbeszélővel megspékelve. Tucatkrimi, semmi egyéb.