A szerző első (tekintsünk most el a Spiegelmann-gyanútól), karcsú, ám annál jelentősebb kötete huszonöt, következetesen és egyedien építkező rövidprózát tartalmaz, melyeknek elbeszélői első olvasatra akár „azonosnak” is tűnhetnek föl a különböző körülmények, a megszólalásmód és a történetek olykori egymásra utalása miatt: egy két kultúrkörben szocializálódott, ám mindkettőben feszengő fiatal lány történeteit olvashatjuk, mely körülmények mindenképpen kedveznek a biografikus olvasatnak. Ám amikor a narrátor-főszereplő azt állítja, hogy „nevem Noémi. Arról, hogy a nevem valójában Ildikó, mélyen hallgatok” (Noelle, 25), már erősen gyanakodnunk kell: a szerző játszik velünk, és játszik a saját szövegvilágával, szövegvilágában is, az egyébként minden egyes írásban pontosan pozicionált elbeszélők identitását igyekszik megtöbbszörözni és elbizonytalanítani, az elsőre nyilvánvalónak tűnő azonosságukat megkérdőjelezni. Ezt fokozza is később, amikor már nem egyszerűen a teljes polgári nevét szerepelteti írásában, de ezt egyértelmű életrajzi tényeivel kíséri („Az egyik folyóirat viszont csak a szerzők nevét közli az utolsó lapon. Nagy Ildikó Noémi, 1975 és utána egy gondolatjel” – The Lady With The Spinning Head, 61), sőt végül már odáig jut, hogy a Lánycsók című novella énelbeszélő szereplője nemváltóként jelenik meg, ám az ezt követő, a kötetet lezáró két írás ismét a korábban megismert körülmények közé helyezi vissza a történéseket.

E „játékok” akár öncélú vagy funkció nélküli eseményeknek is tűnhetnének, azonban ezek ebben a kötetszerkezetben a szövegek talán legfontosabb motívumait, az önkeresés problematikusságát, a teljes és önálló személyiség kialakulásának útját árnyalják, kontúrozzák és kontrasztolják.Mindenekelőtt szembeötlő, ahogyan a mindenkori elbeszélőben konfrontálódik az északamerikai és a közép-európai kultúra és életmód alapvető különbségei, s e kettős determináltság olykor épp az ellenkezőjébe csap át, a közhellyel élve: aki két helyen is otthon lehet, nincs otthon sehol. Ez természetes módon súlyosbítja az identitás kialakításának nehézségeit, többszörözi meg a „korral járó” komplikációkat. Mindezt pedig egy takarékos, de kifinomult és érzékeny elbeszélői nyelven kapjuk kézbe, melyben különösen nagy szerep jut az apró megfigyelések rögzítésének (ez határozottan női perspektíva), legyen szó egy szinte észrevehetetlen szemöldökrándulásról vagy egy ruhára tapadt szöszről. Szenzitív, érzéki nyelv ez, mely nem enged a naturális megnevezések csábításának, így a ritkásan előforduló „vulgáris” kifejezések nem egyszerű trágárságok, hanem a pontosság, a szöveggel szembeni szigor szükségszerű eszközei. Váratlannak és távolinak tűnő asszociációit, az ilyen jellegű tematikai ugrásokat és visszatéréseket – például a macska bajuszszálának megtalálásától az idős férfivel való találkozásig, majd a csecsemők koponyaformáját kőbaltával átalakító indiánok megidézéséig (Lányok bálványa) – is a fentebb említett aprólékos megfigyelőképesség motiválja.

Egy novellában pedig még egy verset (a fikció szerint versrészletet) is olvashatunk, mely a kötet emblémája is lehetne: „A lánytest leválik rólam, elszakad. / Nem fed semmit. / Másik térben szorít ki magának teret. az egyik mélyedésbe teszi.” (Lánycsók, 81) Aligha tévedek, ha azt gondolom, Nagy Ildikó Noémi még sok örömteli meglepetésteni a következő köteteiben is.