– Jézus szeret téged!

– Tudom, de én éhes vagyok.

Több aspektusból is tárgyalható az utóbbi időben meglehetős teret kapott Dél-Afrika-kérdés – ebből a dialógusból adódik az egyik; bővebben alább –, mindenesetre kevés az olyan film, amely mélységeiben is képes föltárni a futball-világbajnokságon átesett ország mindennapjait. A Spektrumon (és a Sport TV-n) vetített riportfilm bátor munka, s akkor mi most ennek örülünk.

On the Spot: Cseke Eszter és S. Takács András kalandozott már itt-ott, bizonyítva, hogy nem csupán külföldi toptévék komoly büdzséjével a háttérben lehet „csinálni valamit”; a délafrikai forgatás nyilván adta magát. Magáról a sporteseményről legföljebb annyi szó van, amenynyi a kontextusba helyezéshez kell, amúgy a páros gettókat, villákat, iskolákat látogatva skiccelget: mi is a tényállás a vb idejére „kicsinosított” országban. A citált párbeszéd egy luxusban élő magyar házaspár beszéltetésének az eredménye; hozzájuk is betörtek egyszer persze, s amíg a férfi imádkozott, addig a feleség a rabló szemébe nézve próbált téríteni Jézussal. Hogy kevés sikerrel járt, az alkalmilag mindegy; a lényeg inkább az, hogy a nő a rosszéletű tekintetében azt látta, igazából nem is akarna ő itt rabolni, ha nem egy szegregált, sokgyermekes, reménytelen sorsú család tagja lenne. Kvázi tömény klisé ez, de mégse, ha annak a megértéséhez kötjük, honnan is jönnek ezek a betyárok; miért kényszerű rutinmunka nekik, hogy átugrálnak villák árammal megfuttatott kerítésein.

Márpedig Csekéék elmennek a nyomortanyák közepibe, s összehaverkodnak ölős fiatalokkal abból a célból, hogy afféle mélyinterjúkkal föltárják cselekedeteik mozgatórugóit. Hogy ez a beépülősdi miként sikerült, az nem derül ki, mindenesetre a többször is látogatott alanyok jól megnyílnak: „A börtönben sok mindenre megtanítanak minket, sokféle tudással jövünk ki”; „Vannak napok, amikor bűnözünk, és vannak, amikor nem, néha még melót is találunk”; „A gyilkosságok után jönnek a hangok” – hogy azért a világért se gondoljuk azt, torkot átvágni vidám munka. Egy útonállót speciel egy anya hangsúlya kísérti: „Miért gyilkoltátok meg a fiamat ilyen csúnyán?” S interjú közben megy a crack, a szöveg, élesednek a jégcsákányok.

Dél-Afrika elvileg demokratikus állam, ugyanakkor – bő másfél évtizeddel az apartheid eltörlése után – forrongó, indulatos, veszélyes. Mit tanulhatnak például a gyermekek a tizenkilenc éves, csak fehérek lakta faluban, Oraniában, ahol egy intelligensnek tetsző férfi szerint Mandela nem más, mint terrorista? A faggatott fiatalok egyike horogkereszttel ékesíti fülét, s úgy beszél Hitlerről, akárha rajzfi lmhős lenne. „Az állatok sem keverednek, miért keveredjenek hát a fehérek a feketékkel?” – így egy érettségiző, s keményen néz a riporter szemébe. A tanárok a vonatkozó fölvetések némelyikét nem is értik, a jóképű fiú Naomi Campbellel sem randizna, minthogy a modellnő fekete („Rasszista vagyok, a saját fajtámat részesítem előnyben”), a lelkész örül, hogy lánya párja fehér...

Takácsék filmje pontosabb, árnyaltabb, mélyebb képet ad arról az országról, amelyre – a vb kapcsán tett intézkedésekkel – rányomták a „micsoda változás” pecsétjét. Ha másért nem, már ezért megérte.