Bevált a norvég minta
(Egyelőre csak drukkolhatunk annak, hogy az LGT mintáját követve ők is eljátszszák még néhányszor az utolsó dalt.)
Még mielőtt a sírás vagy nevetés dilemma eldőlne, az Anna and the Barbies borzolja az idegeket. A Pásztor Annával felálló zenekar alapjában véve nem rossz, ha mondjuk egy fesztiválon játszanának, talán még szeretni is lehetne őket, de az A-ha előtt nem tudnak annyira intenzívek lenni, hogy hosszú ideig figyeljünk rájuk. Pedig Pásztor Anna széteső, szögletes mozgása megérne egy misét: olyan, mintha Juliette Lewist rosszul drótozták volna össze egy motorbaleset után. Egy csodaszép balladával búcsúznak a felkonf szerint, de a dal inkább önparódiának tűnik. Ekkor egy kicsit még aggódunk, ugyanis vékony fél háznak tűnik a koncert, bár a legidétlenebb póló díját máris kioszthatnánk. Tömzsi, vörös fejű ember sétál be egy Don’t worry I use condom (Ne aggódj, óvszert használok) felirattal... A megkönnyebbülés hullámokban tör ránk.
Kezdésre bár gombostűt igen, de nagyobb célszerszámot már nem lehetne közénk ejteni: szépen megtelnek a széksorok, és lassan eltűnnek a színpad előtti hézagok. Az A-ha pedig nagyon egyszerű, de hatásos szerkesztési elvet választ: visszafelé halad az időben. A búcsúdalnak szánt vadonatúj szerzeménnyel, a Butterfly, Butterflyjal nyit, majd a legutóbbi album (Foot of the Mountain) két legerősebb dalával (Bandstand és a címadó sláger). Ez az első pillanat, amikor tényleg sajnáljuk a búcsút, hiszen világossá válik, hogy a hullámvölgyek ellenére egy ereje teljében lévő zenekar vonul vissza. A mélypontokról különben ők maguk is tudnak, a kevésbé sikerült albumok épp csak jelzésként szerepelnek a műsorban (a félrement Analogue vagy a közepes Lifelines). A ’90-ben megjelent East of the Sun, West of the Moon pedig teljesen kimarad, pedig az Early Morningot szívesen meghallgattam volna, mint ahogy az est legnagyobb hiányzóját, a Crying in the Raint is. Bár igaz, ez nem eredeti A-ha-nóta, hanem az Everly Brothers örökzöldjének feldolgozása, de akkor is.
A legnagyobb hangsúlyt jó érzékkel az első három korong dalaira helyezik, főként a Scoundrel Days legjobb szerzeményei jönnek, amelyek miatt még úgy-ahogy el lehetett viselni a nyolcvanas évek rémes szintipopját. (Ha eszembe jut a Modern Talking vagy C. C. Catch, még most is elfog a sírhatnék.) De ez így jó, nagyon is jó. Mert itt bizony nem léggitározik a felhevült rajongó, hanem légbillentyűzik, hiszen hiába az olykor előkerülő gitár, azért itt a jó öreg szinti az úr: uralja és viszi előre a dalokat. A The Blood That Moves The Bodytól ugyanis folyamatosan lehet bulizni: a Living Daylightsnál megénekeltetik a közönséget, aztán a Hunting High and Low-nál újra, amely, merem állítani, a csapat legjobb dala.
És akkor már azzal sincs baj, hogy a méretes kivetítő nem nagyon jött be a srácoknak, az Analogue nyíló virágai és a Summer Moved On szelíd tájképe a nyolcvanas évek panelbelsőit idézi, a faltól falig posztereket. De jó a James Bond-fíling a film főcímdalánál, és jó a körhinta a Swing of Thingsnél, hogy azért mégse legyen teljes a kudarc.
De ezek tényleg csak kötözködések, a Cry Woolfnál, The Sun Always Shine on TV-nél és a Take On Me-nél már az is talpon van, aki sosem akart megmozdulni egy diszkós dalra. S bizony nem nehéz megvonni a mérleget sem: a 25 évnyi dalszerzést maga mögött hagyó A-ha mindenkit kielégítő koncerttel búcsúzott tőlünk. Rengeteg dal, korrekt életmű-összefoglaló, jó hangzás, és még az is látszik, hogy nem lettek közben kivagyi szupersztárok. Három teljesen normális srác a szomszédos Skandináviából, akik jókor, jó helyen pengették a szív húrjait. Morten Harket, Paul Waaktaar és Magne Furuholmen pedig marad az a három norvég név, amelyet még hosszú évek távlatából is meg tudok jegyezni. És ez így is marad még jó ideig.
