A burbantyú ereje

A burbantyúnak persze volt és van finom polgári neve is: tuba.

Volt a nagyapámnak egy nagy ládája, betette a kamra legrejtettebb szegletébe, nem volt szabad a közelébe menni. Mással játszottunk, rokkalábakkal, régi katonai herkentyűkkel, töltényhüvelyekkel.

– Mi van a ládában? – faggattuk a tatát, amikor megállt egy kis szünetre a mesélésben. Épp kozák lovasok ugrattak át a kerítésünkön, davaj, davaj, kiabáltak az egyik, los, los, üvöltöttek a másik oldalról, aszerint, hogy kinek a kezében volt a falunk. Mesélte, hogy negyvennégy telén ötször cserélt gazdát, az oroszok meg a németek hol a Tisza egyik, hol a másik oldalán masíroztak, ma sem értem, hogy maradt meg kis községünk, benne az oroszul és németül is jól beszélő nagyapámmal. Na és a böhöm nagy ládikájával, amiben a háború előtti életének fontos relikviája lapult.

Jócskán összehorpadva, kopottan és sárgán. Olyan volt, mint maga a Tiszahát, amikor végigszántották a tankok.

– Azért van rajta a ménkű sokhorpadás – mesélte nagyapám –, mert úgy is volt, hogy meg kellett védeni magam vele.

S jött az a történet, hogyan verte el negyedmagával a csendőröket egy tűzoltóbál után. Hogy kólintotta fejbe a pökhendi fajankókat a burbantyúval, aminek persze volt és van finom polgári neve is: tuba.

– Itt van a derekamon egy heg – hangzott a történet folytatása –, nem vették jó néven, hogy a zenekar is beszállt a csetepatéba. A legjobban azt nehezményezték, hogy mi is ellenük vonultunk föl. De hát nagyon utáltuk őket. Minden ütésnél horkant egyet a kezemben a réz. El is vertek utána istenesen; ennek nyoma ez a régi seb.

Nem tudom, hová tűnt családunk zenés előéletének trottyos burbantyúja. Ha szomorkás legendát szeretnék gyártani, írnám, elvitte a papámmal együtt a múló idő. Sokkal prózaibb dolog történt vele. Tolvajok jöttek, s megfújták.

Mindez az Ifjú Zeneművészek Nyári Akadémiája megnyitója kapcsán jut eszembe, mely Rezesgálával kezdődik a Debreceni Egyetemen. Nagy Miklós kürtön, Horváth Bence trombitán, Fejér András harsonán játszik; zongorakísérettel adnak elő Haydn­, Händel­ és Poulenc­ darabokat. Tudom, kissé komolytalanul hangzik, de valószínű, hogy a művész urak senkit sem fognak fejbe verni fúvós hangszereikkel (eléggé furán adná ki magát a D­dúr szvit után). Ehhez bizonyára burbantyú is kellene. Azt pedig most nem „sorozták be” a hangversenyre.

Imádom különben a fúvószenét. Mindenevő vagyok, jöhet bármi. Nagyapámtól tudom – aki helyzeténél fogva soha nem jutott messzebbre az indulóknál és a sramlinál –, hogy nagyot tud puffanni a dob, szépen sír a hegedű, de az igazi mégis az, ha szájjal muzsikál az ember.

Ifjú Zeneművészek Nemzetközi Nyári Akadémiája

Fuvolagála (július 18.), In Memoriam Kovács Dénes (július 19.), Rezesgála (július 20.), Ütősgála (július 21.), Kamaraest (július 23.), Szatmári Zsolt klarinét, Lakatos György fagott (július 24.), Mélyhegedűgála (július 25.), Hadady László oboa (július 26.), Kodály Zoltán Ifjúsági Világzenekar (július 27.). Debrecen, Liszt Ferenc Terem, Kölcsey Központ.

Top cikkek
Érdemes elolvasni
Vélemény
NOL Piactér

Tisztelt Olvasó!

A nol.hu a továbbiakban archívumként működik, a tartalma nem frissül, és az egyes írások nem kommentelhetőek.

Mediaworks Hungary Zrt.