Hatvany Ferenc – hogy az elején kezdjük – 1881-ben született Budapesten, és 1958-ban halt meg Lausanne-ban. Hatvany Lajos öccse, a Hatvany bárócsalád tagja, ilyen minőségben az ottani Grassalkovich-kastély lakója, mecénás és fejedelmi műgyűjtő, egyeseknek „a cukorbáró”. Ez utóbbit azonban a festészet demokráciája nem használja, a festőt jelentős festőként ismeri a szakma, és ezt az álláspontját a mostani emlékkiállítás igencsak megerősítheti. Annak tehát, hogy Hatvany mindeddig csupán egy legendás gyűjtemény tulajdonosaként élt a köztudatban, nem a művek kvalitásai adják a magyarázatát, hanem e művek karaktere. Zavarunk változatlan. Látunk ragyogó impresszionista utcarészletet, súlyos-szép csendéleteket, nagybányás tájat és főleg és elsősorban pompásan klasszikus asszony- és aktképeket. A datálás ritka, katalógus (egyelőre) nincs, monográfia sosem is volt, ha valakinek kilencszáztizennyolcban volt az utolsó egyéni kiállítása, meglehetősen nehéz az életművében eligazodni.Minthogy azonban ez az életmű tartalmas élményekkel szolgál, érdemes az önkényes periodizáció kockázatát vállalni. Csináljunk mechanikus, fiktív kronológiát.

Hatvany az utalások szerint megfordult Nagybányán is, s minthogy az impresszionizmus sorrendben a legkorábbi a mostani kínálatban, tételezzük ezt az indulásnak. Egy fénnyel-árnyékkal vibráló, könnyed Kertrészletet a tízes évekből, egy másikat fiúakttal és egy harmadikat tóval, s kivált azt a már említett, ugyancsak datálatlan Utcarészletet, amely a kisvárosi hangulat minden békéjét a derű őszinteségével és a boldog piktúra fölényével idézi meg. Minthogy pedig az impresszionizmus után Cézanne következik a tananyagban, valamint több méltatás is említi futólag, hogy az aixi mester hatással volt a festőre, folytassuk a tömör csendéletekkel.

Hatvany barackjai hamvasabbak, az alájuk tett levelek üdébbek, de nem csak a tányér cézanne-osan, bravúrosan ferde: a kompozíció is tömör, szerkesztett és mégis eleven, a drapéria is strukturált, ha puhább is. Szelídített Cézanne, mondhatnánk, aminthogy egy bonyolultabban komponált, dinamikusabb csendélet előtt megkockáztatnánk a Nyolcakkortárs szóösszetételt, amenynyiben volna alatta évszám.

És minden bizonnyal ezután következnek az asszonyképek. Azok az aktok és portrék, amelyek nem lázadó lányokat, szüfrazsetteket és potenciális forradalmárnőket ábrázolnak, hanem asszonyiságukban magabiztos, hibátlanul telt és hibátlanul elegáns úrinőket, akiknek kikezdhetetlen a státusa akkor is, ha ruhátlanul az ágy szélén, vagy ugyancsak mezítelenül egy fotelkarfán ülnek. Részletező, figuratív, klasszikus traktálásban, de korábbi tanulságokkal gazdagítva. Ingres példáját minden Hatvany-méltatás megemlíti, okkal. De mielőtt a nagy klaszszicista hatását nyugtáznánk, fedezzük fel a Kékruhás nő kabátjának tapintatos tektonikáját, a Női akt háttal szoborszép teste alatt a folttá lazított drapériát, a valósággal plasztikus építményt, amellyel a Zöld kalapos nő ruhája szolgál. Egyébként az arc portrészerű, a kalap nyitott automobil tulajdonlására utal, és az aktok valóban Ingres-hez méltók. Úgy tudnak tökéletes, lélegző erotikát teremteni, hogy azonnal hárítják a tolakodó érzékiséget.

Úriember-festészet. Csúcsteljesítménye annak a művészmagatartásnak, amelyet úgy képzelünk, hogy tisztában van kora kihívásaival és konfliktusaival, de mindez nem érdekli. Sem elkötelezettség, sem valamiféle küldetéstudat, sem megélhetési gond nem kényszeríti alkalmazkodásra, magában biztos, és megengedi magának, hogy remekeket fessen. Lehet, hogy hamis, sematikus az elképzelés. De a művek erről beszélnek, nagyon meggyőzően.

Kékruhás nő. Olaj, vászon, 100x81 cm