Ami akár igaz is lehetne, ha Haydn életművében a versenyművek valóban annyira fontosak volnának. De a lemez után is úgy tűnik, hogy Haydn oratóriumai és szimfóniái nélkül nem lehet élni, de a versenymű mint műforma őt magát sem izgatta eléggé. Van egy szép kis csodabogár a CD-n, Concerto hegedűre és csembalóra, nem tudom, hányan próbálkoztak még rajta kívül ilyesmivel, de nem sokan. Viszont neki sem sikerült, a két hangszer többnyire ismételgeti egymást, profi, de nem különösebben ihletett munka, nem kell hozzá Haydnnak lenni.

Akkor már érdekesebb a D-dúr csembalóverseny, amelyet zongorán sokszor hallani, nálunk meg kiváltképp, hiszen az utolsó tétel Rondo all’ungrese, csembalón viszont én csak egy felvételen hallottam, Ton Koopmannal. Az sem jó, de ez még nem ok egy gyökeresen eltérő rosszra.

Koopman csak unalmas, pedáns, száraz, az Accademia Bizantina azonban hisztérikus, rángatós, ideges, pontosan úgy játsszák Haydnt, ahogy a mostani, régi hangszeres olasz együttesek Vivaldit szokták értelmezni. De amíg Vivaldira azt lehet mondani, hogy biztos ők tudják jobban, erre nehéz volna ezt rásütni.

A dolgot tovább bonyolítja, hogy a szólista, Ottavio Dantone nem épp a hangszer mestere, ingadozik a tempó, akadoznak a futamok, már az első belépésnél lassabb tempót választ, mint az általa vezényelt zenekar, biztosan szándékosan teszi, hiszen a lemezen mindent ki lehetne javítani, de hogy mi a cél vagy magasabb értelem, arra nem tudok rájönni.

Viszont ott a G-dúr hegedűverseny. Minden érvényes rá, ami a másik két műre, és a szólista, Stefano Montanari időnként nagyon keserves hangokat csal ki a hangszeréből, kell türelem hozzá. Amíg a türelem rózsát terem, el lehet töprenkedni azon, hogy vajon miért játssza mindenki a C-dúr koncertet, miért maradt meg növendékdarabnak ez a G-dúr versenymű. Biztos, ami biztos, megnéztem a mű diszkográfi áját, a menők közül egyedül Salvatore Accardo játszotta lemezre, viszont a nem menők között találni egy érdekeset. György Terebesi a szólista, aki a szakfolyóirat szerint szokatlanul tisztán játszik. Már csak azt kellene tudni, hogy ki Terebesi György, akiről ilyen szépeket mondtak a hatvanas évek végén.

Megmondom a választ is: zeneakadémiai növendék, '56-os menekült, ma Kanadában élő hegedűművész, akiről, ha jól sejtem, szépen megfeledkeztünk. De készült egy rossz lemez, és eszünkbe juttathatja.