Nyilván Pelikán gátőrként fognak rá emlékezni a legtöbben. Már csak azért is, mert a film nem merül el úgy a múltban, mint a színház. Egy legendás film mindig köztünk marad, mozik és televíziók újra és újra vetítik, új és új nemzedékek ismerkednek meg vele. A színházi legendák csak önmagukat tartják fenn, attól élnek, hogy emlékeznek rájuk.

A most elhunyt Kállai Ferenc szerepein, alakításain kívül nem sok emléket hagyott maga után. Krampner Ferenc néven 1925-ben született Gyomán, 1944-ben elkezdte a színiakadémiát. Emlékezete szerint 1945 tavaszán azonban szülei egy szánkóra pakolták cuccait, hogy hazavigyék, ám elolvadt a hó, így maradt a fővárosban, s maradt színész. Both Béla szerződtette volna az akkor alakult Szabad Színházhoz, ám Bárdos Artúr dupla gázsi ígéretével elragadta, így lett a Belvárosi Színház tagja, ahol Rómeóként aratott nagy sikert. 1948-ban hívták a Nemzetibe, s ott is maradt. Nem ő tehetett róla, hogy a társulat 2000-ben nevet és jelleget változtatott, Pesti Magyar Színház néven lett egy a főváros színházai közül.

Valószínűleg ez sem volt nagyobb változás az életében, mint amilyeneket több mint fél évszázad alatt megélt az ország reprezentatívnak számító együttesében. Színészi élettörténetét a különböző igazgatók, a különféle stílusirányok, különféle művészi és egyéb ambíciók írták. Azaz írták volna, ha Kállai nem marad mindig önmaga. Igaz, nem föltűnően, nem hangoskodva, nem lázadozva, hanem csöndes bölcsességgel. Bizonyára hűsége is ebből a bölcsességből táplálkozott. Meg abból, hogy minden ízében színész volt, csakis színész. Bár nem abból a fajtából, aki mindig, a magánéletében vagy közszereplőként is játszik. Ő csak a színpadon, filmben, televízióban, rádióban játszott, egyébként a világra naivan csodálkozó, jóakaratú, mindenkinek jót kívánó, a világ, az emberek gonoszságait, ocsmányságait megérteni képtelen kisember maradt. Meglehet, ez is egy szerepe volt a sok közül, de ehhez is mindig hű maradt, akár színházához. Nyolcvanadik születésnapján mindenkinek azzal dicsekedett, hogy álmában Orbánt és Gyurcsányt látta összeölelkezni. Nagyon szorították egymást. A kép valójában szatírai abszurd, de ő alighanem komolyan gondolta, hogy az álom lelke legmélyéről fakadt, tiszta kívánságot fejezett ki.

Színészként azonban ez a jámbor lélek az emberi gazság és nagyság, torzság és szépség valamennyi színét képes volt magára ölteni. Színészként mindent tudott a világról, az emberről. Színpadra alighanem mindig ennek a mindennek a birtokában lépett. És tetszése, illetve a szerep kívánalma szerint biztos ízléssel válogatva mutatta meg valamelyik oldalát, valamely részletét. Roppan színes, sokrétűen kidolgozott volt minden nagy alakítása.

Akár a polgármestert játszotta a Tovsztogonov rendezte Revizorban, akár Dantont Büchner drámájának Székely Gábor rendezte előadásában vagy Falstaffot a kétestés IV. Henrikben, melyet Zsámbéki Gábor állított színre. Remek Orgon volt a Tartuffe-ben és pompásan parádézott Jourdainként Az úrhatnám polgárban.

Mintegy mellékesen volt országgyűlési képviselő, a kulturális bizottság elnöke, az elismerések, a díjak viszont éppoly természetesen tartoztak hozzá, mint a szerepei. Legjobban a Nemzet Színésze cím illett hozzá. Valóban az volt.