Znamenák István, volt kaposvári színigazgató részben volt és ma is kaposvári színészekből, részben kaposvári színinövendékekből és máshonnan is jött művészekből álló alkalmi társulattal minőségi színházat teremt Kőszegen. Néhány estére fölidézi a mostanában végóráit élő kaposvári szellemet.

A darab sikerének titka a felhőtlen jókedvben, a szeretni való figurákban van

A Nem élhetek muzsikaszó nélkült adják Móricz Zsigmondtól. Ropogós téli idillt nyáron, a nyugati határszélen. Molnár Piroska mint Zsani néni robusztusan vezényli a keze alá kerülőket, Pogány Judit cserfel és nyüzsög a jólelkű Pepi néni szerepében, Ecsedi Erzsébet ragyog Mina néni boldog süketségében, Hollósi Frigyes recsegős kedélyű Lajos bácsi. Nagy Mari lendületesen hazudozik Kisvicákné kétértelmű figurájaként, Grisnik Petra méla Bori és eleven Biri, Csapó Virág tüzesen hervadó víg özvegy. Lábodi Ádám a színpadon, Sarkadi Kiss János az átdíszletezés alatt a nézőtéren ad elő régi kuplékat friss humorral. Kocsis Pál hatalmas mosolyokkal adja a jámbor, ám mulatós férjet, más-más mosolya van haraghoz és örömhöz, felháborodáshoz és csodálkozáshoz, udvarláshoz és udvariaskodáshoz, dachoz és megbékéléshez. Bánfalvi Eszter mimikai parádét mutat be a fáradt, a haragosan dacoló, a féltékenységtől elbúsuló, majd később a háziasszonyi öntudatra ébredő, szigorúan számon kérő fiatalasszony hangulatainak változásait ábrázolva.

Az előadás mégsem olyan jó, mint a játék. Útját állja a darab. Műsorfüzet, szórólap nem véletlenül idézi Schöplin Aladár írását a Nyugatból, a Nem élhetek muzsikaszó nélkül bemutatójáról, 1928-ból. E szerint „Móricz Zsigmond… nem akar egyebet, mint mulattatni azokkal az alakokkal, akiket emlékeinek derűs vagy az emlékezéstől derűssé vált részéből felidézett. De mennyire nem mindegy, hogy ki mulattatja az embert! A mosoly, melyet ez a darab kelt, az ajkon röppen el, de a szívig ér, a kacagás tiszta örömből csendül fel, nem kell szégyenkezni miatta utólag, mint annyiszor színházi előadás után”. Nyilván a mostani előadás sem akar mást, mint igényesen, színvonalasan szórakoztatni a nyáresti publikumot. A húszas évek végére mintha Schöpfl in is megfeledkezne az 1917-ben született kisregényről, amelyben ez a bájos idill a nyírségi életből, az 1880-as évek világából kissé másként szólt. Ott ilyen mondatok árnyalják-kontrázzák a kedveskedő humort: „A levegő tele van, a váltók úgy úsznak a levegőben, mint ősszel az ökörnyál. Az egész magyar élet egy olyan sírva vigadós lett még egyszer! Mintha az urak a megrokkant élet elől akarnának menekülni a muzsikaszóba. A nyolcvanas évek földindulásos levegője”.

Móricz aligha feledkezett meg minderről, hiszen éppen 1928-ban írta az Úri murit is, nyilván csak a színpadi siker érdekében alakította derűs cselvígjátékká a családi perpatvar elbeszélését. A mulatós férj és a sértett asszonyka összezördülésének és kibékülésének történetét kissé megvastagította a társadalmi háttér sejtetésének rovására. A fiatalasszony haragját a színpadon féltékenység is szítja, a békét pedig egy ravasz öregember, a regényben nem szereplő Lajos bácsi szerzi, bár a néző számára nem könynyen fölfogható trükkel. És ez a mostani kőszegi előadásnak is a legnagyobb nehézsége. Mert az, hogy mi történik, könnyen belátható, de néző legyen a fenekén, aki kapásból átlátja, hogyan történik. És még nézőbb legyen, aki mulatni is tud az utólag fölismert cselen.

A darab folyamatos sikerének titka nem a szerkezetében vagy az igazságában, hanem a hangulatában, a felhőtlen jókedvben, az örömteli nosztalgiázásban, a sohasem volt múlttal való kacérkodásban, a szeretni való figurákban van. Abban, amiben annak idején a Nyugat kiváló kritikusa is örömét lelte. Mint írta: „Móricz a magyar élet szívéből vágta ki ezeket az öregasszonyokat”. Valahogy ma ez nem látszik. Minél igazabb a játék, annál kevésbé.