Takács Zsuzsa új kötetében a test egyszerre tárgyi és fogalmi dokumentum: az elmúlás és a szenvedés, a szerelem, az újjászületés lenyomata. Finoman hangszerelt, érzéki és érzékeny versek gyűjteménye a könyv, melyeket több ciklusba rendezett, hiszen a testhez fűződő viszony milyensége is változott a ciklusokkal. A test különféle változáson megy keresztül: a kötetnyitó versek a testi szerelem, a szenvedély problematikája köré épülnek, míg az utolsó ciklus felé közeledve a megváltozott, megöregedett test kerül előtérbe, egészen a Kalkuttai Teréz anya ürügyén írt megrázóan szép testversekig. Utóbbiak egy készülő kötetből kerülnek ide, szereplőjük Kalkuttai Teréz, az ő vendégszövegeiből és Takács Zsuzsa lírai rásegítéséből összeálló ciklus a szenvedést és (ön)feláldozást tárja leplezetlenül olvasója elé. Egy profán világ nyílik meg előttünk kíméletlen nyomorával, szegény és beteg gyerekeivel együtt. Kötetlen formájú, többnyire dísztelen szonettek a kötet darabjai, konok és szikár építkezéssel, a hit és a hitetlenség pillérein imbolyogva. Ugyanakkor az itt olvasható versekben Pilinszky János tudatosan elrejtett kézjegye is földereng: „Hol tartózkodjam, ha nem a testben, amikor / ítéleted ideje eljön?” (Ítélet ideje). „Mint szög kiállok a fából, / egy tenyérből kiállok hidegen.” (Vedd figyelembe).

Takács Zsuzsa könyvemár-már anatómiai precizitással, az előzmények, okok és magyarázatok keresése közben tárja fel a test és vele a szenvedés milyenségét, anélkül, hogy pátosszal teli kitörésekbe bonyolódna. A test imádása című ciklus verseinek megszólítottja – egészen az India-ciklusig bezárólag – elhelyezhetetlen: alig hull rá valami fény. Lehet élő vagy halott, létező vagy kitalált személy. A költő sejtetésekkel dolgozik, tárgyakat tol arrébb és gurít be a versszínre. A fenntartott bizonytalanság a kafkai szorongásmezőben helyezi el a lírai ént. A szerelmi versekre hajazó ciklusoknál azonban nemegyszer alárendeli magát választott témájának, a legkisebb pontatlanságot is kizáró versek helyenként meglepő érzelmességbe hajló sorokkal zárnak. „Meglátlak hirtelen, és látásodba / belehal szívem.” (Elejtett tálca). Az India-ciklusig a versek feltételeznek némi személyes érintettséget, szemben az Indiadarabok szerepverseivel, ahol a szerző kiléte Kalkuttai Teréz alakjában – keresztény viszonyrendszerében – végérvényesen feloldódik. Kettős napló tehát a Test imádása: az India-ciklusig Takács vezeti ezt, később pedig Kalkuttai Teréz írja tovább a saját, kétségekkel és hitbeli kérdésekkel teletűzdelt naplóját. Utóbbi versei helyenként a zsolozsmák szövegeire emlékeztetnek.

Takács Zsuzsa tökéletessé komponált versei néha a filmszerűség logikája szerint építkeznek. A képzeletbeli kamera hosszan követ egy-egy jelenetet, a legapróbb részletből is rögzít valamennyit, hiszen sosem tudni, hogy a most aprónak, kevésbé fontosnak tűnő részlet mekkora jelentőséggel bírhat még a későbbiekben. Takács versfilmjei összpontosítás és figyelem kettőséből születnek és hatnak elragadóan, magukkal sodróan,mint akár Tarkovszkij egy-egy kultikus alkotása. Mindezt szikár mondatai, sűrített képszerűsége teszi. „De mi még élni akarunk, / és a hideg, verő- / fényes reggelbe kilépünk.” (0 óra 1 perc). „A Gazda kérdőre vont minket. / Remegtünk előtte, hazudoztunk neki, /de nem árultuk el a lázadó nevét. / Szolgák vagyunk mi és sértődékenyek. / Önérzetünk előtte nevetséges.” (Gazdánk távolléte).

Az egyes szövegek nem érnek véget önmagukban – a könyvnek jól komponált íve és története van –, egymásba fogóznak, kapaszkodnak, és ez a szerkezet kiköveteli magának az egyben való, szinte azonnali végigolvasást. Ezért is mondhatom, hogy Takács Zsuzsa kötete a kortárs irodalmi termés egyik legnehezebb és legjobban megválogatott, szigorú könyve. Ereje csak a klasszikusokhoz mérhető, egyedülálló költészetben gyökeredzik, így komoly olvasókat és nem akármilyen felkészülést igényel.