Mindig is azt szerettem Milan Kundera eszszéiben, hogy sugárzott belőlük aműveltség. Meg azt, hogy lendületesen és olykor indulatosan fogalmaztak. Meg azt, hogy látszott, írójuk valóban gondol valamit a világról, nem csak úgy tesz, mintha gondolkodna.

„Szolzsenyicin jut eszembe. Vajon nagy regényíró is volt-e ez a nagy ember? Honnan tudhatnám? Ki se nyitottam a könyveit. Nagy port kavaró állásfoglalásai (bátorságának tapsoltam) arra a meggyőződésre juttattak, hogy úgyse mondhat nekem semmi újat.” (61.)

Ki merné, ki tudná ezt a mondatot olyan könnyedén és mégis megfellebbezhetetlenül odatenni? Maradjunk annyiban, nem sokan. Kunderától azonban már láttunk ilyet – korábbi köteteiben többek között Orwellt, Rahmanyinovot, Horowitzot sajnálta le ilyen nagyvonalúan.

Ne legyünk képmutatók. Aki mindenkit szeret, az senkit nem szeret tulajdonképpen. Kétségbeejtően ritka kivételektől eltekintve mindenki úgy ragaszkodik értékekhez, hogy más értékeket kénytelen nem látni, mellőzni vagy éppen elutasítani őket. Soha nem értettem egyet azzal az Orwellellenességgel, amely Kundera életművében mindig is felhorgadt, de nagyon megértem, hogy annak a regényelméletnek, amely A regény művészetével indult és az Elárult testamentumokban vált feledhetetlenné, nincs mit kezdenie az 1984-gyel. Hiszen ebben a kötetben, a Találkozásban is „egzisztenciális szondáknak” nevezi az általa igazinak tartott regényeket és bizonyára nem tudja elfogadni, hogy egy negatív utópia is tárhat fel sajátos szépségeket.

Másfelől azt sem értettem, mi az a parttalan rajongás, amely Chamoiseau-t övezi minden esszében (itt is, például a Szép, mint a sokszoros találkozás című fejezetben: 91–109.). Illetve kizárólag az elmélet felől értettem. A Csodálatos Salibót nem éreztem remekműnek, ma sem érzem annak. Mindez azonban mit se számít, nem érinti a csehfrancia író gondolatmenetének eredetiségét. Egy esszé, ha méltó erre a névre, azért is érdekes, mert az egyéniség elemezhetetlen báját hordozza, s ehhez az érthetetlen elutasítások és tán még érthetetlenebb lelkendezések is hozzátartoznak – mint mikor megmosolygunk egy dühösen vagy szerelmesen hadonászó fiatalembert. Egy jó eszszé üdesége összetéveszthetetlen és megfizethetetlen.

És ehhez az üdeséghez a bumfordiság is hozzátartozik. Nyilván Milan Kunderának kell hívni valakit ahhoz, hogy a mozi százéves születésnapjára olyan gorombaságokat írjon, mint amilyeneket a Nem az én ünnepem című cikk tartalmaz (153–155.). De nem minden világhírű ember írna le ilyeneket: „Százéves a mozi? Annyi. De ez nem az én ünnepem.” (155.) A világhírű nők és férfiak olykor elkeserítő sznobériáról és hiúságról tesznek tanúbizonyságot. Néha azt gondolom, az általános hízelgéssel szemben a gorombaság az utolsó esélyünk. Mellette viszont hál istennek ott a humor is, ami nélkül végképp nincs értelme semminek. Kundera végig, minden egyes esszékötetében hangsúlyozta a szerepét, nagyokat röhögött Rabelais-n, Cervantesen és Diderot-n, szerző és előadó viszonyát elemezve idézte a karmestert önmérsékletre és illemre intő Sztravinszkijt: „ne viselkedjék úgy, mintha otthon volna, kedves barátom.” A Találkozásban a melléklet is humoros, a Kundera vékony vonalakból álló, alig színezett, groteszk rajzait tartalmazó füzetecske. A második műalkotás egy olyan csepűrágót ábrázol, akinek az egyik karja a „Milan”, a másik a „Kundera” szó kézírásos változatából alakul ki, és mindkettőt az ég felé löki. Azt hiszem, ebben minden benne van: a kétely a halhatatlanság, az ég és más ilyenek iránt, s a bizalom abban, hogy talán mégiscsak vannak valamiképpen.