In memoriam Sári néni
Fenyves Márk és Pálosi István 1995-ben hívta életre a Még 1 Mozdulatszínházat. Nemes küldetésük az 1948-tól a nyolcvanas évekig elnémított, magánlakásokba, raktárakba-pincékbebunkerekbe-spájzokba, vidéki kísérleti laborokba száműzött magyar mozdulatművészet hagyományának ébren tartása. Továbbá: a rebellis műfajt képviselő, évtizedekre mezsgyére szorított, reakciós Duncan-követő nagyasszonyok örökségének féltő gondozása. Az iparművész végzettségű Fenyves 1996-tól dolgozza fel a honi Orkesztika Iskola megalapítója, a matematikából, filozófi ából, esztétikából doktorált, Baumgarten-díjas Dienes Valéria (1879–1978) hagyatékát, kinek alakját Babits rajzolta meg a Halálfiaiban; és mesterének tudhatja a csillogó intellektusú pionír fiát, a 2005-ben elhunyt dr. Dienes Gedeon tánctudós-kritikust. Az 1999-es, azóta felújított In memoriam Dienes Valéria számos díjat, szakmai elismerést hozott a társulatnak, amely két darabbal is adózott a művészi ritmikus gimnasztika megteremtője, a csodás zene- és táncpedagógus, koreográfus Berczik Sára (1906–1999) emlékének: In memoriam Berczik Sára, Berczik Etűdök.
A Millenáris Park Action programsorozat keretében a kompánia félórás ízelítőt adott művészetéből; üdvözlöm, hogy ingyért. A Bach-szerzeményekre köpült, modoros, ihlettelen mozdulatszöszöket két, fehér tunikás, mezítlábas leányzó és egy, magát unottan mórikáló, öntetszelgő fiúpáros adta elő. Utóbbiak (fekete, szűk alsónadrágban, magas szárú surranóban) leginkább a tónál és a pavilonnál kellették magukat, sokkal inkább a kortársi, affektáló queer-esztétika, semmint a mély lélektani tartalommal bíró orkesztika jegyében. A fehérnépek a nárcisztikus fiatalemberektől távol, a füves területen emelgették végtagjaikat; hajlongtak a szőlőindáknál; egyik lábukon magas sarkú cipellőben pipiskedtek, csetlettek-botlottak. A kurtább hajú szőkeség artisztikusan igyekezett húzni-rángatni nemtársa loboncát. Emellett – a mísz ifjakkal egyetemben – gyakorta szaladgáltak kezükben fehér vászonlepedőt lóbálva, melyet majd tógaként öltöttek magukra. Az egymástól elkülönített, suta duók tagjai kizárólag a velük azonos neműeket abajgatták. A társadalmi nemi szerepek körül bizonytalanul gravitáló, kényszeredett performance sallangtalannak kívánta mutatni magát, valójában bántóan szedett-vedett volt. A leverő henyeség elvitathatatlan erénye azonban a rövidsége, miként az is, hogy a rakoncátlan pulyák a mozdulatok utánzásakor nem szenvedtek kudarcélményt. Míg engem orvul lerohantak az emlékek.
Volt idő, mikor a – középiskolai tanulmányaimat kissé kitoló – rock ’n’ roll életforma legyűrte Berczik Sára tanításait (is). Akkoriban főként zsákvarrótűvel lyuggattam a fülemet, kívül-belül minőségi vodkával fertőtlenítve. Talán ezért lett meghatározó, álomszerű élményem, mikor hosszú évek elteltével, egy tömegközlekedési eszközön utazva, Sári néni rám nézett, kimondta a nevem, és megsimogatta a fejemet. A sebek behegednek, marad, ami igaz és szép. Meg a gombóc a torokban.
