Fürdővárosi Shakespeare-kurzus
A fürdőváros nyári kultszezonját nyitó hatodik Shakespeare Fesztivál sem adja alább egy nagy román rendező bukaresti Lear királyánál, amelyben csupa nő játszik, vagy az egyszemélyes Miért miért című előadásnál, amelyet a világhírű Peter Brook rendezett. Ma már persze mindenki „világhírű”, de Brook nemcsak világhíres, hanem olyan nagyság, aki nagyot változtatott a (színházi) világ folyásán.
– Nem volt frenetikus, de jó volt – mondja egy középkorú hölgy árnyalatnyi csalódással a hangjában a Brook-előadás után. Pedig frenetikus bizony az a halk természetesség, ahogy egyetlen színész (és egy zenész) egy órán keresztül végigvezet minket mindazon, amit egy nagy mester a színházról gondol. A Berlinben élő Miriam Goldschmidt – aki a hetvenes évek óta Brook munkatársa-színésze, maga is rendező és tanár –, sovány, törékeny fekete nő nem csinál nagy truvájt, „csak” birtokba veszi az üres teret, hatalmába keríti a nézőt, megnevetteti, megdöbbenti, lenyűgözi, és el is gondolkodtatja – kell ennél több? Megmutatja, hogy a ki vagyok én? kérdésétől hogyan jut el a színész az igazi alakításig. Eljátssza, milyen a rossz színész, és nevetünk azon, hogyan instruál hányavetin székéből a rendező, és miközben a színésznő a rendezőt alakítja, „megképződik” előttünk az az alak is, akihez beszél: látjuk azt is, ami úgy van ott, hogy nincs is. A Brookra legnagyobb hatást keltő színházi „felforgatók” gondolatait idézi fel az előadás ától cettig, a franciaArtoud-tól Shakes peare-en át a japán Zeámi mesterig. S hogy a címben szereplő kérdőjel nélküli kérdőszóval mit állít a ma nyolcvanöt éves Brook? Nem többet, mint hogy mindig kérdezni kell…
– Amikor problémám van az élettel és a színházzal, Brook szövegeit olvasom – ezt már Koltai Tamás mondja a másnapi Brook-konferencián. A kritikus szerint, aki a 70-es években írt monográfiát az angol rendezőről, Brookot képtelenség „elméletileg” fülön csípni és megfejteni, mert sosem azt csinálja, amit várunk tőle. A neves és biztos egzisztenciát jelentő Royal Shakespeare Company intézményét, amelyet éppen ő újított meg, azért hagyja ott, hogy új utakat keressen. Például Afrikában. Ahol a Párizsban alapított, máig működő kutatóközpontjának különböző nemzetiségű tagjaival együtt olyanokkal keresi a találkozást, akik még sosem láttak színházat. A találkozás a brooki színház-filozófia kulcsszava.
– Végtelenül untam a rendes színházat – emlékszik vissza Miriam Goldschmidt arra, hogy miért is kereste meg a hetvenes évek elején az akkor már Párizsban dolgozó Brookot. Közel négy évtizedes kapcsolatuk mélységét jelzi, hogy Brook éppen ővele készítette el a színházról szóló költői vallomását, amelynek 2008-ban a zürichi Schauspielhausban volt a bemutatója – ez a nagy mágus utolsó prózai munkája. Miért tartott ki mellette ennyi éven át? – faggatta Koltai Goldschmidtet. A válasz éppannyira közhelyes, amilyen világos: az ok a szó szoros és átvitt értelmében vett úton levés, a szűnni nem akaró kíváncsiság, a biztos helyett a bizonytalan választása…
Miközben a konferencia jeles előadói elemzik Brook és az általa unikális zseninek tartott Shakespeare viszonyát, Hamlet-rendezéseit, Miriam Goldschmidt a békéscsabai színinövendékek alkalmi utcaszínházi formációjának tagjai közé vegyül. Elmeséli nekik, hogy nemrég Kolumbiában egy csoport fiatal színésztől azt kérte egy workshopon ki-ki játssza el, hogy ő egy tojás. A gyulai városi könyvtár kocsibeállójában meg is mutatja azonnal, hogyan bújik ki a csibe a tojásból. Aztán rögtönzött hanggyakorlatot tart a „gyerekeknek” a pázsiton. Amikor megtudja a fiataloktól, hogy délután a város egyik lakótelepén előadják Shakespeare Szentivánéji álomjából a Mesteremberek jelenetét (a Rázd fel a várost! projektcím jegyében), az egyik cigarettáról a másikra gyújtó, szomját egy kis üveg pezsgővel oltó Goldschmidt megígéri, hogy megnézi őket.
– Nem beszélni kell – kacsint a konferenciázókra utalva –, hanem játszani. Színház ott van, ahol játsszák.
A fi atalok elragadtatással hallgatják a magát öregasszonynak tituláló színésznőt, és talán egy pillanatra el is hiszik, hogy az egész tényleg ilyen egyszerű.
A gyulai kínálat idén kétségkívül sokszínű. Az Erkel-évben a nemzeti opera megteremtőjének emlékére adják a Hunyadi Lászlót, lesz kortárs táncmű, az Erkel-díjas zeneszerzők új munkáit pedig egy hangverseny keretében ismerhetjük meg. Látható lesz többek között a Zsótér Sándor rendezte Hamlet, Weöres Sándor Psychéjét Sopsits Árpád viszi színre. A könnyű műfajban a Kulka–Vári páros és a L’Art pour L’Art Társulat, a zenében Ferenczi György és Szakcsi vonal nem a kivételt jelenti, hanem az „átlagot”.
