Szenes Andrea egy ilyen sziget, afféle aranytartaléka a hazai tévézésnek, biztonsági cigarettatárca a szív magasságában, ki tudja, mikor jön egy eltévedt golyó.

Az „első magyar show-woman” legújabb, az m2-n nemrég sugárzott sorozata méltó követője a dadaista Szenes-hagyományoknak. Már az, ugye, hogy mi ez az egész egyáltalán. Egyszer Beszéld meg Andreával, másszor Hátrányból Munkába, amúgy meg Munka Színház, miközben pedig „zenés talkshow”. A tétovaság, a „minek nevezzelek?” attitűd érthető egyébként – azt mégsem lehet kiírni a képernyőre, csupa nagybetűvel, hogy: szar.

A lényeg, hogy Szenes Andrea olyan közismert figurákat hív meg élő közönség előtt felvett interjúműsorába, akik lent kezdték és fentre jutottak, esetleg fenn kezdték, jött a hullámvölgy, s most újra fenn vannak, on the top of the world. S akik mindent az elvégzett munkának köszönhetnek. S ez szép. Dobos Attila, fogorvos-táncdalénekes-társkeresőiroda-tulajdonos útját például a zsíros kenyér–paprikás krumpli kombó szegélyezte. Később aztán Szenes Iván megtanította arra, mi a slágerszerzés, és tőle kapta az első stampó Bacardit is (kuncogás a közönség soraiban). Így született például az Isten veled, édes Piroskám!, tudjuk meg. S mivel a Hátrányból Munkába demonstratív műsor, Dobos rögtön szintetizátorhoz is pattan, hogy flottul lenyomja a nevezett műdalt, Szenes Iván egyetértő mosolya kíséretében, mert persze ő is szerepel a műsorban mint állandó zongorista.

Dolgozni kell, azt’ kész! További konkrét részletekkel most nem jövünk, a fő, hogy a hatrészes sorozat azt volna hivatott bemutatni, szívós munka eredményeképpen bármi lehet az emberből. Főszerkesztő (Dobos), táncdalénekes (Koós János), táncos (Medveczky Ilona), de még Veszprémi Linda apukája is. Aki a Bodrogi Gyula. Esetleg Megasztár – a fiatalabb nemzedékeket Dér Heni és Oláh Ibolya képviseli. A meghívottakkal amúgy nincs gond, rendesen beszélnek magukról, elért sikereikért jár a kalapemelés, meg minden – a kérdés csak az, miféle relevanciával bírnak az ő történeteik a dologtalan nézők életével kapcsolatban. Hiszen két opció van: akar az ember dolgozni, de nincs mit és hol. Egy állástalan varrónőnek talán kevés lelki muníció, hogy a vajdasági kislánynak is sikerült ismert énekesnővé válnia Magyarországon... A másik lehetőség meg: nem akar az ember dolgozni. Ilyen is van, pfuj, a lustája. Hogy neki viszont nem a kelléktárból előhalászott régi bútorok, a veres színházi függöny, a hakellhanem botoxvigyor és a lenyűgöző kérdésarzenál, az olykor playback-performance-ok, meg a hirtelen felbukkanó Mary Zsuzsi csinál kedvet a melóhoz, az hétszentség.

Tanulság mégis van: ha eleget dolgozik az ember, legyen bár teljesen mentes a tévés tehetség undorító mételyétől, nemcsak tévéalelnök lehet, de időnként újra felbukkanhat a képernyőn is, akár közszolgálatilag. Legyen most a „munka” az alibi! Mondjuk így sem lehet könnyű megmagyarázni a programot támogató Országos Foglalkoztatási Közalapítványnak és a Munkaerő-piaci Alapnak, hogyan és mi célból sikerült kidobni megint egy kazalnyi közpénzt az ablakon.