Út a drámáig
A gyűjteményes kiállításban ott van az újabb magyar kerámiaművészet, sőt a közízlés teljes története is. A 85. születésnapján köszöntött művész az ötvenes évek derekán lépett a nyilvánosság elé, tagjaként annak a keramikus generációnak, amely itthon addig soha nem látott rangra emelte ezt a művészetet. Az előzmény, a mester és a példa, tudjuk, a nagy triász volt. Gádor István, Gorka Géza és Kovács Margit úgy teremtett életművet, megbecsülést és majdnem végig némi grand artos vállonveregetést a két háború között, hogy a számban is hatalmassá vált újabb korosztálynak volt mit kiteljesítenie.
Művészettörténet: hogy a lazuló ötvenes évek egy darabig még a népi ihletésben, a fazekashagyományban szerette volna látni az új magyar kerámia ihletőjét, arra egy ötven körül készült Nőalak és egy páros szilkét formázó fűszertartó emlékeztet. Az előbbi annyira korongolt, hogy külön-külön korongolt vaskos lábakon áll, a fején is korongolt edényt hordoz, a legkorongoltabb azonban a szoknyája, amely az üvegtárlóban is forogni, szaporán pörögni látszik.
Ízléstörténet: milyen örömmel fogadta, a pallérozott, kivált értelmiségi közönség azokat a groteszk, stilizált falimaszkokat, amelyekből négy is képviseli a hatvanas évek elejét. A kötöttségektől való szabadulást, a modernséget képviselték a mind elevenebb színű, mind gazdagabban mázazott díszedények, a szabálytalan csíkozású zebrák és az expresszíven eltúlzott formájú madarak – egyedül képviselték mindazt, ami festészetben-szobrászatban még nem volt engedélyezett, nem volt szokásos. Tulajdonképpen art deco volt ez, szelídített modernizmus, amely ritkán engedettmegmagának olyan devianciákat, amilyeneket Gorka Lívia már ötvenöt-ötvenhétben, amikor kiállt szabadon formázott, korongozatlan edényeivel.
Gorka Lívia ekkor már a szabálytalan igazságát kereste. Szépen mutatja a jól rendezett kiállítás, miként vált egy még mindig játékos hangulatú Madár plasztika részint megzökkent, aszimmetrikus formává, részint megnyerően sárga, de feketékkel megzavart és göcsörtös felülettel érdesített kerámiává. Hatvankettő körül a klasszikusan hosszú nyakú váza meggörbül, és fekete-fehér festése tagadja a márványos, pátoszos eredetet, két-három év múlva egy Vasfülű tál már csak annyira tál, mint a korongolás előtti korok leletei, és olyan szikkadt, mint azok, mielőtt a restaurátor kezébe kerültek volna. Egy padlóváza lepénnyé lapul, mintha égetés előtt rátapostak volna, spirális dísze eltorzul, és ezzel vége is az edényre, dísztárgyra utaló kerámiának.
Szoborra, legalábbis figurálisra is csak utalnak a kiteljesedett művek. Van egy megrendítő asszony-összeállítás a terem végfalán, úgy hat, mint egy magas hőfokon samottos kőanyagból égetett Bernarda Alba háza, de a fejek-arcok nem többek negatív horpadásnál, alaktalan gömbnél, mert a dráma a hasadó fekete formákban, a szívós fehér párhuzamokban, a salakos, karcolt vörösekben rejlik. S tovább: a Szárny nem szárny, hanem ív, rozsdás és kékes, mint egy hegesztéssel kimetszett s elfelejtett vasdarab, a Tojás formájú tárgy részben hámló, részben drótrács nyomait viselő, de mindenképpen felkavaró felületű és szabálytalan, a Föld ezzel szemben tojássá, röggé torzult, s fenségesen, fenyegetően göcsörtös. Nagy életmű. Gorka Lívia megcsinálta azt, ami fél évszázad magyar kerámiájának olykor sikerült, olykor nem: elérkezett egy kedélyes, játékos dísztárgyművészetből oda, ahol a szuverenitás, az erő és az autonómia uralkodik.
