A Szépművészeti Múzeum tetejét persze régen befoldozták, de azt azért nehéz volna mondani, hogy semmi nyoma a háborús pusztításnak a Román csarnokban. A közönség hatvanöt éve nem tehette be ide a lábát: a múzeum szakemberein kívül azóta nem látta senki a pompásan kifestett bizánci bazilika több emelet magas, lenyűgöző terét. A látvány pedig még így is magával ragadó, annak ellenére, hogy a színek elhalványultak, a festék helyenként pereg, és a Román csarnok jelentős részét a tetőig nyúló polcrendszer tölti be – itt tárolják a Régi képtár raktári anyagát. A beszűrődő, sejtelmes fényben mégis egészen más vonzza a tekintetet. Donatello zsoldosvezére, aki egyenes háttal ül a paripáján nagyjából száz éve – sosem mozdították el erről a helyről.

Az elmúlt hónapokban, amikor kirobbant a vita a Szépművészeti Múzeum földalatti bővítéséről, az ellentábor érvei között rendre visszatért, hogy nincs szükség az új terekre, hiszen a háború óta kihasználatlanul áll a Román csarnok – csak fel kell újítani, és máris lesz hely az időszaki kiállítások megrendezésére.

– Aki itt körülnéz, annak alighanem rögtön kétségei támadnak: hogyan lehet ebben a hihetetlenül színpompás, dúsan díszített térben mondjuk egy modern festészeti tárlatot megrendezni? – mutat körbe Baán László, a múzeum főigazgatója, hozzáfűzve: Schickedanz Albert egyszerűen nem arra tervezte ezt a csarnokot, hogy más legyen bennük, mint amit a múzeum 1906-os megnyitásakor odaszántak. Nagy művek – mint például a Donatello-lovasszobor – gipszmásolatai.

Glypthotéka – így hívják hivatalosan azokat a kollekciókat, amelyek száz évvel ezelőtt még természetes kiállítási tárgyai voltak a nagy európai múzeumoknak. Abban a korban, amikor az átlagember álmaiban sem gondolhatott külföldi utazásokra, és nem volt még korszerű film- vagy fényképezési technika sem, a legelemibb tájékoztatást szolgálták a gipszmásolatok: helybe vitték a látványt. Tulajdonképpen maga a Szépművészeti Múzeum is ezt a „népművelő” elvet tükrözi – homlokzati timpanonjában az athéni Parthenonról származó fríz másolatával, kiállítóterei között pedig a Ión, a Dór, a Barokk vagy épp a Román csarnokkal. Ezekben a terekben természetes otthonukra leltek annak idején a gipszszobrok, amelyek zömét ugyan már elszállították innen – a klasszikus görög és római gyűjtemény például a tatai zsinagógában látható –, de a Román csarnok rejtekében még érezhető a régi hangulat. Habár a freibergi aranykapu monumentális mását a polcrendszer eltakarja, Donatello páduai szobra körül ott zsúfolódik még a hildesheimi Szent Mihály-templom keresztelőmedencéje, a dijoni Champmol-kolostor Mózes-kútja vagy épp a jáki templom kapujának több szobra is. A porlepte, megszürkült, immár évszázados gipszeket nézve az ember tényleg nehezen tudja eldönteni, mit is látna szívesen a remekbe szabott csarnokban. Kiállítóteret? Könyvtári olvasótermet? Netán glyptothékát?

Úgy hárommilliárd forintra becsüli a Román csarnok és környezete műszakilag megfelelő, a szükséges fejlesztéseket is magába foglaló felújításának költségét Mányi István építész, aki lassan negyedszázada dolgozik a Szépművészeti Múzeum rekonstrukcióján. A bő két évtizedes munka eddig nagyjából 15 milliárd forintot emésztett fel, és tartalmazta többek között a homlokzat, a földszinti kiállítócsarnokok és egyes képtárrészek felújítását, valamint az épület alatti közönségforgalmi és kiállítóterek kialakítását. Bár az építész egy évtizede még azt remélte, a 2006-os centenáriumra készen lesz a mű, ma sem mondhat mást, mint az ezredfordulón: nagyjából a munka felénél tartanak. És nemcsak azért, mert az évtized elején megtorpant az állami múzeumrekonstrukciós program, hanem azért is, mert amikor elkezdték, még nem állt rendelkezésre például olyan klímatechnika, amilyennek az alkalmazása ma viszont már elvárás.

A kilencvenes évek közepén, a millecentenáriumra készülve hirdette meg az akkori kormány a múzeumrekonstrukciós programot: ez a Nemzeti, a Természettudományi és a Szépművészeti Múzeum felújítását foglalta magába. A Természettudományi megkapta a volt Ludovika Akadémiát, ahol aztán a főépület rekonstrukciója megállt a felénél, és az állandó kiállításnak szánt hatalmas, föld alatti térben is időszaki tárlatok lötyögnek. Hogy egyelőre remény sincs a befejezésre, jól mutatja, hogy épp most láttak neki a lovardabeli „időleges állandó” kiállítás megújításának.

A Nemzeti esetében (a kevésbé ambiciózus felfogás szerint legalábbis) már csak az utolsó ütem van hátra: itt az udvarok lefedésére és a Múzeumkert rendbetételére, valamint föld alatti kiszolgálóterek kialakítására kapott lehetőséget – feltéve, ha a megcélzott uniós pénz is rendelkezésre áll majd 2013 után – egy nemrégiben lezajlott nemzetközi tervpályázat keretében Mányi István. Ám hogy a másfél évtizede, neki-nekilódulva folyó rekonstrukció ma már újabb kérdéseket is fölvet, azt pontosan jelzi, hogy sok pályázó a lényegében „nemrég” megújult tereket is teljesen újragondolta, míg mások például a kiegészítést az udvarokba építendő modern szárnyakkal képzelték el. De azt még a megrendelő, azaz maga a múzeum is erősen pártolja, hogy a hatalmas összegért alig tíz éve kialakított, térszín alatti restaurátorműhelyek kapjanak új helyet, és az így felszabaduló udvart a közönség foglalhassa el.

És akkor még nem beszéltünk az eredeti kormányprogramból kimaradt Iparművészeti Múzeumról, vagy épp a kiállítóhely nélkül vegetáló műszaki, illetve építészeti múzeumról. Nem véletlen, hogy Baán László hangsúlyozza: mivel csak a nagy múzeumok rekonstrukciós igénye százmilliárd forintos nagyságrendű összegre rúg, ez a kormány hosszú távú stratégiája nélkül megoldhatatlan feladat. A kormánynak kell döntést hoznia arról, hogyan ütemezi ezeket a felújításokat, vagy épp hogy mit kezd a budai Várban lévő, ugyancsak leromlott kulturális intézményekkel. Mivel itt a szó szoros értelmében százmilliárdok sorsáról van szó, és ilyesmire az unió forrásai legfeljebb korlátozottan vehetők igénybe, a kabinetnek mielőbb programot kell alkotnia – aztán pedig gondoskodnia kell a végrehajtásról is.

A második világháború óta nem járt a közönség a Szépművészeti Múzeum Román csarnokában