Először torrentszervereket (a fájlmegosztásban részt vevő kiszolgáló számítógépeket) foglaltak le rendőri segédlettel, majd a soproni VOLT Fesztiválon a fellépő DJ-ket zaklatták hasonló módon. Az egyiküktől a fellépéshez használt laptopot is elvették - pedig fizetett jogdíjat a nyilvános előadásért -, amivel sikerült köznevetség tárgyává tenniük a magyar hatóságokat, illetve az anakronisztikus hazai szerzői jogi szabályozást.

Az ügyekkel kapcsolatban annyi a jogi aggály, hogy összeszámolni sem könnyű. A törvény úgy szól, hogy jogsértés gyanúja esetén a problémás adatokat kell lefoglalni, nem pedig a számítógépeket. Az adatmásoláshoz nem kell az egész komputert elvinni – ez ugyanis olyasfajta túlreagálás, mintha egy koccanás esetén az egész utcát elszállítanák aszfalttal, autóval együtt, hogy a vizsgálathoz rendelkezésre álljanak a bizonyítékok. Magáncélra, vagyis „szabad felhasználás körében a felhasználás díjtalan, és ahhoz a szerző engedélye nem szükséges”. Ebből viszont az következik, hogy aki részt vesz az ingyenes fájlmegosztásban (kölcsönadja meghallgatásra vagy megnézésre a számítógépén lévő fájlokat, és maga is kölcsönöz másoktól), aligha követ el jogsértést. A boltban vett könyvünk kölcsönadásáért sem rohanna bíróságra a szerző, de talán még a "jogvédők" sem.

Az egyik legismertebb magyar könnyűzenész az említett közleményben úgy fogalmazott: „lassan felnő egy generáció, amelyik el sem tudja képzelni, hogy a dal nem a réten terem”. Az illető zenésztársadalmunk egyik legintelligensebb tagja – valószínűleg pontosan tudja, hogy erről szó sincs. Magyarország talán az egyetlen hely az univerzumban, ahol nincs ingyenzene: a magyar zenehallgató az adathordozók árában (a memóriakártyától a pendriveig) mindenképpen fizet a jogkezelőknek, akkor is, ha történetesen sosem hallgat zenét. Éppen emiatt nevezi a törvény jogszerűnek a magáncélú letöltést és másolást az olyan extrém esetek kivételével, mint mondjuk egy premier előtti mozifilm többszörözése.

Így viszont – hogy a szakma felkentjei nyilvánosan fittyet hánynak a törvényre – nagyon nehéz lesz megtalálni azt a bizonyos közös jövőt.

A múlt században a vendéglői és szalonzenekarok életben tartására kitalálták a zenés felár intézményét: ha valaki betért valahová, ahol történetesen élő zene szólt, akkor is emelt árat fizetett a fröcscsért, ha sértette a fülét a muzsika. A hagyományos magyar tartalomipar – a jogalkotók és a hatóságok aktív közreműködésével – ezt a jól bevált receptet követi, pedig a világ rég túllépett az akkori (tartalom)fogyasztási szokásokon. Hogy mást ne mondjunk: ez a cikk az újság megjelenésének pillanatától valószínűleg több helyről tölthető le ingyenesen az internetről, mint bármelyik magyar előadó bármelyik száma, és – bár itt tényleg egy szakma jövője forog veszélyben – mégsem kiáltunk razziáért. Pedig a sajtó még az üres adathordozók árába épített jogdíjból sem részesül.