Szentjánosbogarak fényében
Az 1987-es esztendő őszén Szabó Attila első éves történelem–ének-zene szakos főiskolai hallgató az egri Leányka úton lévő kollégiumi szobájába tartott hazafelé, amikor a diákotthon egyik földszinti terméből különös hangzású zene kiszűrődő foszlányaira lett figyelmes. Hegedűt, brácsát és bőgőt hallott, de maga a muzsika idegen volt, és mégis belülről, a lelke mélyéről volt ismerős. Hirtelen összeszorult attól a muzsikától a szíve. Fogalma sem volt róla, hogy miféle zene szól abban a teremben, pedig képzett volt: még írni és olvasni sem tudott, amikor már hegedülni tanult. Gödöllőn, ahol a gyermekkorát töltötte, a zeneiskolában átrágta magát a zeneirodalom klasszikus hegedűdarabjain, ismerte és játszotta a legnagyobbak munkáit – ám Egerben az az egyszerű, természetes és tiszta összhangzás, amit a hegedű, a brácsa és a bőgő produkált, az rabul ejtette egészen. Volt abban a zenében valami, ami Szabó Attila számára hiányzott az általa egyébként nagyon is kedvelt klasszikus művekből.
– Az a zene földszagú volt, érted? –mondja nekem Szabó Attila huszonhárom évvel később, az immár országszerte népszerű Csík Zenekar egyre ismertebb hegedűseként. Úgy bólogatok, mintha ott lettem volna akkor, amikor Attila azon az 1987-es őszi estén berontott az egri főiskolai kollégium földszinti termébe, és megkérdezte az odabent zenélő banda hegedűsét, hogy mit játszanak.
– Palatkai szökőst – válaszolta a szőke fiatalember, akit Okos Tibornak hívtak, és az egri Gajdos népzenei együttes vezetője volt.
– Hát az meg mi? – hűlt el Attila.
– Magyar népzene – jött a válasz. Erre a zeneileg iskolázott főiskolai hallgatónak elkerekedett az arca:
– Az kizárt. Húros és pengetős hangszereken zenélek, ének szakos vagyok, nekem ezt ismernem kellene alapból.
A másik meglepetés akkor érte, amikor elkérte a kottát.
– Ennek nincsen kottája – mondta a népzenész. – Hallás után kell megtanulni. Adjak néhány felvételt?
És adott néhány felvételt.
És attól kezdve Szabó Attila az autentikus magyar népzene szerelmese, rajongója, népszerűsítője és misszionáriusa a mai napig. Újra rávetette magát a már kicsit megunt hegedűjére, éveken át napi több órát gyakorolt, s ennek köszönhetően pár év múlva bekerült az említett Gajdos zenekarba. Ott újabb meglepetések érték: például amikor a Galga-menti, Kartal környéki népdalokat gyakorolták, kiderült, hogy szinte mindegyiket ismeri. Minden előzetes tanulás nélkül együtt dúdolta, fújta a dallamokat a zenekarral.
– Ezt a nagyapámnak köszönhetem –meséli –, négyéves koromig ugyanis Kartalon éltünk, ahol a két világháborút katonatisztként megjárt nagyapám folyton énekelt nekem. Rájött ugyanis, hogy olyankor mindig csöndben maradok és figyelek. Annyira nagyon figyeltem, hogy még selypíteni is úgy selypítettem, ahogy ő a protézise miatt.
Szabó Attila tavaly szeptember óta főállású zenész, mondhatni a Csík Zenekar a munkahelye. Ma is órákat gyakorol, sőt még a pihenést is zenéléssel tölti, hiszen a gitározás és a gitárgyűjtés a hobbija. Vezetés közben a kocsijában is állandóan szól a zene: ha nem magyar népzene, akkor amerikai blues.
Megbecsüli a kötetlenséggel járó művészi szabadságot, hiszen tizennyolc év kemény tanári munka van mögötte. Ebből tíz évet egy füzesabonyi általános iskolában töltött, ahová minden reggel hét óra húszkor indult a vonat Egerből, holott a korai kelés egy éjszakázó zenész számára maga a poklok pokla. Később egy magánzenedében tanított, majd az egri állami zeneiskola következett. Most pedig eljött a „sztárság” ideje, amin Szabó Attila csak nevet. Igaz, ő általában mindig nevet: több mint tizenöt éve ismerem, de akár színpadon állt, akár az egri utcákon futottunk össze, nem láttam nem mosolyogni soha.
– A Csík Zenekarral negyvenéves korunk körül lettünk országosan ismertek, de ettől még azok vagyunk, akik voltunk – mondja. – Nekem két gyerekem van, az énekesünknek meg három fia, és most akkor kezdjünk el a koncertek előtt kokaincsíkot szívni a szállodákban?
Az említett énekest MajorosiMariannának hívják, és ma már százezrek fülében az ő hangján szólnak a Kispál és a Borz vagy a Quimby zenekar népi hangszerekre átdolgozott dalai. Attila azt meséli, hogy eredetileg Lovasi Andrástól, a Kispál és a Borz énekesétől származott az ötlet, hogy előzenekarként a Csík együttes adjon elő néhány Kispál-dalt a budapesti Petőfi Csarnokban.
– Fölmentünk a színpadra, elkezdtünk játszani, és én az első sorokban állók szemében világosan láttam a zavart – meséli Attila. – Csak néztek ránk, mint a földönkívüliekre, nem értették, hogy mit művelünk. De amikor leesett a közönségnek, hogy miről is van szó, s hogy mi voltaképpen Kispál-dalokat játszunk, de egészen másképp, akkor beindult az őrjöngés. Hihetetlen volt. Ezekkel a számokkal egyébként nem volt nehéz dolgunk, mert a Kispál-dalok népzenei motívumokra épülnek.
És az „őrjöngés” azóta is tart. A zenekar ezután már tudatosan kereste azokat a rock- és popzenei slágereket, amelyeket alkalmasnak tartott az átdolgozásra.
– Én úgy nevezem ezt, hogy biozenét játszunk bioembereknek – mondja Attila –, mert az ember lassanként rájön, hogy a népzene természetes esztétikuma végső soron moralitás: a magyar népdalkincs ugyanis egy nagyon kemény, letisztult erkölcsi renddel bíró paraszti társadalom gyümölcse. Nem pedig szórakoztatóipari termék, mint a mai popslágerek zöme.
Az egyik legnagyobb sikerük a Most múlik pontosan című nóta, amely eredetileg a Quimby zenekar frontemberének, Kiss Tibornak a szerzeménye a „szentjánosbogarak fényében tündöklő” szerelemről.
– Erre úgy találtam rá, hogy a Marianna hangjára kerestem számokat – magyarázza Attila –, s ezt a szerelmes dalt mintha egyenesen neki írták volna. A szökős motívumot a cimbalmosunk, Barcza Zsolt módosításával én találtam ki benne, de a végső formát együtt raktuk össze a zenekarral egy nagykanizsai szállodai szobában fellépés előtt. Szerencsére nem kopogott át senki. Úgyhogy be tudtuk fejezni időben. S hogy mit gondol a szerző, Kiss Tibor a Most múlik pontosan Csík-féle átiratáról?
– Amikor ezt a dalt először meghallottam tőlük, úgy éreztem, megáll körülöttünk a levegő – meséli. – Meghatódtam, az az igazság. És azóta ha ezt a számot játszszuk, sokan azt hiszik, mi voltunk azok, akik átdolgoztunk egy népdalt a Csíktól... De nem baj. Mert így olyan ez a mű, mint egy híd: átjárnak rajta az emberek.
A Quimby énekese egyébként „nagy megfejtőnek” hívja Szabó Attilát. Meg is magyarázza, hogy miért:
– Ha zenéről, hangszerbeszerzésről vagy -javításról van szó, ő minden titkos fogások, trükkök és megoldások tudója! Igazán praktikus jó barát. Bárkinek ajánlom...
