Knopfler új (tavaly megjelent) lemezét, a Get Luckyt használta ürügyül, hogy zenéljen egyet Budapesten. A magamfajta, a lemeziparral kapcsolatbanmeglehetősen cinikus álláspontot elfoglalók számára ez vicces lehet ugyan, Mark Knopfler elsődleges közönsége azonban nem tartozik az éjjelnappal letöltögetők, a netkalózok, a mindent beszipkázók közé. Lehet persze, hogy csak az előítéleteim dolgoznak. Mégis hinni tudok abban, hogy akad néhány együttes-előadó, amely nagyon hasonlít a közönségéhez és viszont. A Knopfler-féle zenéket kedvelők alighanem ma is lemezt vásárolnak, tűnjék ez akármilyen korszerűtlen módszernek. Egy ilyen koncerten tehát termékeny földbe hull a vetőmag, csak ezt akartam ezzel mondani.

Csendben, szerényen, mindenféle felesleges hype nélkül kezdene, a Border Reiverrel méghozzá (ez speciel a Get Luckyról van), ami indulásnak tökéletes. A folytatás What It Is már vissza is röpít 2000-be, a Sailing to Philadelphia című lemez egyik remek dala ez, hogy aztán jöjjön a 2000-es anyag címadó száma is. Ami szintén jóféle. A Coyote volt a következő a sorban, ez valamivel frissebb tétel a gitáros-énekes 2003-as szólólemezéről, aztán kicsit megint visszarepülünk, a Prairie Weddinggel. A Hill Farmer’s Blueszal újból a The Ragpicker’s Dream című lemez van soron. A szép emlékű Dire Straits-es időket idézi a nagy ovációval fogadott Romeo & Juliet, hiába, ez örökzöld lett, na. Ahogy az ezt követő Sultans of Swing is, az pedig, hogy a mögöttünk önfeledten éneklő huszonévesek fejből vágják a szöveget, azt példázza, hogy Mark Knopfler zenéje nem csak a középkorúakat mozgatja meg. Az üveggolyóvárosba is magukkal visznek Knopfl erék, és nincs okunk reklamálni az utazási irodánál: soha rosszabb idegenvezetőket. Jobbakat meg úgyse nagyon találnánk. A Speedway at Nazarethtel újra a Sailing... lemezt idézgetik, ez nem épp a kedvenc dalunk, mégis el tud varázsolni a hangulat. Jön még egy Dire Straits-sláger, aztán a látszólagos vég, ugye, és a kiszámítható ráadás. Ezúttal háromszámos.

A lemeznépszerűsítő attitűd mindenesetre nem nagyon látszik-hallatszik a vasárnap esti kétórás koncerten. Például: alig játszanak a Get Luckyról, konkrétan egy dalt észleltünk, ha nem figyeltünk, elnézést. Ez legalábbis furcsa, ha már az új korongról kapta a nevét a turné. De nem zavaró. És egyáltalán: semmi sincs ezen a koncerten, amit zavarónak minősíthetnénk. Nincs tökig feltolt hangerő, hogy ne értse az ember, amit a mellette ülő mond. Nincs gyomortépő basszus és alig cincogó magas, szépen keveri a pultban ülő, amit keverni kell. Nincs allűrcsokor – Mark Knopfler csak üldögél a bárszéken, néha gitárt cserél, néha mond valami kedves-vicceset, de főleg: játszik. És énekel az ő összetéveszthetetlen és nagyon otthonos hangján. Nincs szétvilágítva az egész, a kamu vizuális orgiát valószínűleg senki sem hiányolja, érzékenyen adagolt fények épp arra vetülnek, aki fontos a színpadon. A billentyűs Guy Fletcherre, a dobos Danny Cummingsra, a gitáros Richard Bennetre, a basszer GlennWorfra, JohnMcCuskerre, aki hegedűn és fuvolán adja az ívet, Matt Rollings zongoristára vagy éppen Michael McGoldrickra, aki a sípokat és az egyéb fúvósokat szólaltja meg.

Ami még fontos: nincsenek idegesítő rajongószomszédok sem, nagyon emberi a hangulat. Nagyon normális. A szerénység, a visszafogottság, a tudat, hogy „amit csinálok, jó, ezért aztán minek hangoskodjak?” épp elég ahhoz, hogy Mark Knopfler koncertjeire mindig szívesen járjunk.

A lemeznépszerűsítő attitűd nem nagyon látszott-hallatszott Knopfler koncertjén